490. Nagykanizsa, Tripammer utca 1.

•A temetői híd beton változata – két oldalán gyalogátjáróval – 1909-ben épült.

A híd alulról

Akkor a meglevő, fából készült elődjét (Sóhajok hídjaként emlegették, amivel a hidat életük azonnali befejezésének gondolatával felkeresőkre céloztak) helyéről eltolva építették fel három nyílással az újat. A kivitelező Schustler József budapesti mérnök vállalkozása volt.

A 28 méter hosszú, 6 méter széles híd a második világháború végén (1945 márciusa) lett felrobbantva.

Az 1950-es évek legelején
(Háttérben a sétakerti fák.)

A temetői oldalon 1956 elején
(Béres Sándortól.)
 

1946-tól 1960-ig egy faszerkezetű pótlás, majd egy 30 méter nyílású, alsópályás, rácsos acélhíd volt ott.

Vonat érkezik az 1970-es évek közepén

1990 körül

A jelenlegi, az elődeihez nem hasonlító változatot a STRABAG építette meg 1995-ben. A szokatlan megoldást, „alagút-híd” kialakítását – annak előnyeiről mindenkit meggyőzve – Magyar József (1943-2013) önkormányzati képviselő javasolta.

•A temetői híd délkeleti sarkánál helyezkedett el az 1962-ben szanált „Ráctemető”, ahová a város görög és szerb származású, görögkeleti vallású lakói temetkeztek.

Balra az ortodox temető, jobbra a mai köztemető kapuja 1907-ben
(Steiner Edgár rajzának tulajdonosa Zsittney Gábor.)
(Látható, hogy a köztemető korábbi bejárata északabbra állt, mint a mai.)

Az ortodox temető részlete az 1950-es években (TGYM)

A „Ráctemető” (középen) és környéke 1973-ban
(fentrol.hu)
 

2008

A kis sírkert létesítésének időpontját nem ismerem, de feltételezhető, hogy a 18. század második felében jött létre, talán párhuzamosan templomuk építésével. Az első katonai felmérésen (az 1780-as évek első felében) nem jelezték, de ez – a temető kicsinysége miatt – nem jelenti feltétlenül, hogy akkor még nem létezett.

•Az élő sövénnyel kerített, ortodox temető mellől indult az a fasor a vasútvonal mentén, amelyet a Szépítő Egylet telepített 1903-ban. Padokat is állítottak, de a világháborúban ezeket egyesek tüzelőként hasznosították. 1922-ben újabbakat helyeztek ki a leülni vágyóknak, amelyek aztán 1930-tól a tartósabb, betonlábú változatra cserélődtek városszerte.

A második világháborút követően ezeket is pótolni kellett, mert a város kétszázötven kihelyezett padjából csak tíz százaléknyi maradt meg.
(A korábban mindenfelé látható alkalmatosságok egyszerűek voltak: a beton lábakat földbe ásták, köztük egy-egy pirosra kent palló tette lehetővé a leülést, illetve a hátradőlést. Nem tűntek vonzó célpontnak, még igénytelen tolvajok számára sem. Lassanként mégis „elfogytak” teljesen.)

1940 körül
(Béres Sándor jóvoltából.)
 

A „Vasútpart” – a vasúti bevágástól a fasorral együtt telepített sövény választotta el – még a 20. század középső harmadában is népszerű sétálóhelye volt a kanizsaiaknak.

Hazafelé
(Az 1940-es években készített felvétel Pék Pál hagyatékában található.)

Régóta elhanyagolt, de ma is létezik.

•A sétány végén, a vasúti őrháztól némileg nyugatra 1924-ben épült egy 1,2 méter széles beton felüljáró a gyalogosok számára.

Akár a temetői hidat, ezt is Sóhajok hídjaként emlegették. Az azonosság azonban csak formai, ha hihetünk a hajdani vasutas felmenőkkel bíró családokban még élő hagyománynak.
E szerint az itteni sóhaj nem a kétségbeesésé, hanem a megkönnyebbülésé volt. Állítólag, az állomásról induló gőzmozdonyok fűtői nagyjából idáig voltak kénytelenek megfeszített ütemben lapátolni, hogy a szerelvény elérje a kívánt sebességét. Itt aztán egy sóhaj kíséretében felvehették munkájuk megszokott ütemét.

A híd az 1930-as években
(Háttérben a Viktória Gőztéglagyár két kéménye.)

(fortepan.hu)

1945 körül

(Pék Pál hagyatékából.)

Az átjáró 1995-ben került lebontásra. Acél utódja jóval nyugatabbra lett kialakítva.

•A kis temető helyének déli oldalán a ma is álló transzformátorház 1938-ban épült.

Ekkor kapcsolták rá a várost az országos hálózatra. Ide kötötték be a Szigetvár felől érkező 30 kilovoltos távvezetéket.

Nagykanizsa, Tripammer utca 2. (egyben Csengery út 45.)

•Lásd: Csengery út 45.

491. Nagykanizsa, Tripammer utca 3.                                                      (Temetőkápolna*)

•A temető, amelynek területét a „Tizenháromváros végén” a város vásárolta, majd gondozta, 1769-ben nyílt meg. Katolikus temetőként működött, ahol a protestánsokat – külön temetőjük nem lévén – a sírkert kijelölt részébe lehetett temetni. (Sokáig csak felekezeti temetők léteztek, a vallási hovatartozás döntötte el, hogy a halott melyik temetőbe kerülhetett. Jellemző az 1907-es történet. A Zöldfakertben egy építkezés során két elföldelt holttestet leltek. Gyorsan kiderült, hogy legalább 150 éve kerültek oda. Nyomozásra tehát nem volt szükség, temetni viszont kellett volna. A városháza illetékesei kutyaszorítóban érezték magukat. Hosszasan bizonytalankodtak, hogy melyik felekezet temetőjét kell igénybe venni, ha a halott vallása kideríthetetlen.)

•Elsőként, 1770-ben Frantsits Jánost temették itt el.

Első sírkövét 1779-ben emelték Terzer Vencel „király-szappanfőző”-nek. A síremlék 1925-ben még megvolt. Az útnak háttal álló kőről azt tartották, hogy száz (Halis szerint hét) évente az út felé fordul.

A sírgödrök kiásása kezdetben a rokonságra hárult. Először egy 1826-os feljegyzés említ hivatásos sírásókat, szám szerint kettőt.

1832-es adatok szerint már állt a sírkertben egy kereszt Jézus képével.

A temető területét 1827-ben növelni kellett.

A temető és környéke 1864-ben

(library.hungaricana.hu)

Az 1950-es években
(Simon Gabriella jóvoltából.)
 

•A temető kápolnája 1847-ben, Tárnok Alajos uradalmi igazgató alapítványából épült.

Építésekor – de még az első világháború idején is – a temető déli széle nem sokkal a kápolna mögött volt.

A kápolna előtti kőkeresztet a város 1864-ben állíttatta a korábban létezett kereszt helyett.

A kápolnát 1892-ben, déli irányban ravatalozóval bővítették. A munkákat Sallér Lajos végezte saját tervei szerint.

.

Faragó Márton is megfestette 1932-ben

Jelenlegi harangját – felirata szerint – Szlezák László öntötte Budapesten, 1928-ban. A korábbi harang feltehetően az első világháború áldozata lett.

1920 végén kezdődtek azok a kisajátítások, amelyek révén lehetővé vált a sírkert újabb bővítése déli irányban.

•Korábban a ravatalozás még a halott házában történt. A gyászolók onnan kisérték a (a később halottas kocsin szállított) halottat a temetőbe.

A 19. század közepétől a tehetősebb családok esetében a menet két oldalán fáklyavivők, a halottat szállító kocsi előtt zenekar (általában Grünbaum zenekara) haladtak. Mindezek előtt párosával és gyertyával a férfi ismerősök, mögöttük pedig a hintók sora – a hölgyekkel – helyezkedett el.

A második világháborút követően a temetéssel kapcsolatos szokások változni kezdtek. Az 1960-as évekre lassanként eltűntek az utcákról a gyászmenetek és élükön a lovak vontatta halottaskocsik.
Mohai V. Lajos verse segít emlékük őrzésében:

LAUDATIO FUNEBRIS

Ki vezeti kantárszáron őket,
hogy az istállók összedőltek?
Ha elnyelné testüket az emlék,
Ki fogadna, ha innen elmennék?

Ahogy vonszolták a menetet,
a testek vonalkódja remegett.
Az árnyak lehasaltak a porba,
meszet lehelt ki a pincék torka.

Hidegen sorakoztak a házak.
Égi mezőn dobogtak a lábak.
Szerencsére, roppant út ez valóban.
Mérgét fújta az Isten a porba!
 

•A keleti oldal sírboltjait 1891-től kezdték építeni.

Alább közlöm (északról dél felé sorszámozva) mind a nyolc építmény fényképét.

                                
1.                                                                        2.

                               
3.                                                                     4.

                  
5.                                                                6.

                                
7.                                                                     8.

•1914-ben a temető korábbi kapuját lebontották és négy méterrel délebbre helyezték át.

•Az 1100 első világháborús áldozat hősi temetője – mai formájában – 1928-ra készült el. Kialakítására 1924-ben Barbarits Lajos, a Zalai Közlöny szerkesztője indított társadalmi akciót.
Tekintettel a Nagykanizsán létesített katonai kórházra, 1916-ban a pozsonyi katonai parancsnokság akár 3000 sírt befogadni képes, katonatemetőnek alkalmas ingatlant kért a várostól. E területet jelölték ki a célra, amely akkor még nem is volt a temető része.
A magyarokon túl osztrák, német, lengyel, orosz, román, szerb, cseh katonák is nyugszanak itt. 1934-ben a 29 (másik adat szerint 35) olasz katona maradványait hazájukba vitték.
 

Barbarits Lajos

(1899-1981)

1929

1950 körül
(A terület déli fele nyugatról.)
(A kép eredetije Vargha Ildikó [Miklós Zoltánné] birtokában.)
 

A hősi temető közepére a kanizsai helyőrség készíttetett egy homokkő obeliszket 1940-ben.

1933

A hat méter magas alkotás a helyi Mankovits István (1896-1968) munkája. (Mankovits telephelye ekkor már a Teleki út 13. szám alatt volt.)

2017-ben, egy felújításként kommunikált eljárás eredményeképp, a Mankovits-féle obeliszk megszűnt létezni.
A beton síremlékek egy fokkal jobban jártak: csupán szemrevalónak szánt, tükörfényes kőlemezeket ragasztattak felső – az elhunytak nevét őrző – lapjukra.
 

•A ma használatos ravatalozó 1936-ban készült el a Horváth és Vas cég kivitelezésében.

Területe kialakításakor kétszáz öreg sírt kellett megszüntetni.
A korábbi temetési szokásokról is árulkodik, hogy volt sírhely, amelyben nyolc koporsó maradványait találták meg egymás felett.

A „Hidegház” felújítása előtt

 •Akkor építették be a temető északi oldalának kerítésébe a Sétakert Csengery úti bejáratából áthozott három kovácsoltvas kaput és hat kerítéselemet.

•1937-ben emelték a temetőben a nagybakónaki (1919-es) vértanuk mauzóleumát. Az öt méter magas, 1952-ben lebontott építményt Vécsey Barna tervezte, Kovács József kőfaragó kivitelezte.

•Az 1926-ban, ötvenkilenc évesen halt meg Móger János, aki csaknem öt évtizeden át volt a temető sírásója, kertésze. (Megjegyzem, „hivatalát” édesapjától örökölte. Idősebb Móger János hetvennyolc éves volt, amikor 1907-ben arra a szolgáltatásra szorult, amelyet addig ő nyújtott másoknak.)
A harcsabajuszú, pipás-csizmás Mógert mindenki ismerte, sokan kedvelték is. Így aztán a temetőt egyre többen kezdték csak Móger-kertként emlegetni. A szokás még a második világháború után is élt.
Bár Móger bácsit szerették a kanizsaiak, a helyben kialakult kifejezés: „Kikerült a Móger-kertbe”, nem takart örvendetes eseményt.
Testvére lehetett Móger Terézia, akitől sírásó vállalkozóként búcsúzott a helyi lap 1935-ös halálakor. Hatvannyolc éves volt.

•Ide illik az 1960-as években a Rózsa utcában nevelkedett Mohai V. Lajos visszaemlékezése a város talán utolsó halott-mosdatójára:

„Én Anyámat sokszor hallottam a Móger-kertről beszélni, főleg azután, hogy a Teleki utca kereszteződésébe költözött a „Mógerek” kései utóda, egy halott-mosdató ember valamelyik környékbeli faluból.
Kiskoromban mély benyomást tett rám ez a furcsa szerzet. Asszony és gyerekek nélkül jött, Somogyból. Nem tudni, hogy mi lett a feleségével, hol futhatott zátonyra a házasságuk, de a halott-mosdató már ágrólszakadtként érkezett, ha nem is a legrosszabb fajtából. A fejbőrén sebek éktelenkedtek, haja kihullott, csak néhány megmaradt bozont nőtt le a tarkójáról a nyakába. Az arcára ezernyi ráncot vésett a nélkülözés; még nem töltötte be az ötvenet sem, amikor a pusztulás nyomai megmásíthatatlanul kiültek rá; túl volt már azon, hogy bármit várjon maradék életétől. Mindig szutykos, rongyos ruhát hordott, úgy nézett ki, mint egy madárijesztő a kerti ágyások mellől. Akárhonnan jött, részegen csalinkázott, földöntúli bódulatban, tátott vagy félig összenyalintott szájjal; a belőle áradó szörnyű pálinkabűz összevegyülve a faggyúgyertya komor, temetőszagával jó messziről elárulta őt; mégsem keltett félelmet, mert földi gyarlóságát egy másodpercig sem rejtette véka alá, nem úgy, mint mások a környékről. Csúnyán beszélt; nem is beszélt, hanem szinte sipákolt, amit mondott az meg folyékony káromkodásból állt. A halott-mosdató embert azért is messzire elkerülték, mert híre ment, hogy »bizonyos kíváncsiskodó örömet« talál abban, hogy halottakat mosdathat és öltöztethet.
Az embernek bárhogy is van, kötelessége eltemetni a halottait, a gyász általában tragikusan hat mindenkire, a túlélő családtagoknak azonban nem kell minden terhet magukra vállalniuk.
A tehernek azt részét a halott-mosdató vállára rakták.
Amikor az esővíz áztatta a kőkereszt festett gipsz-szentjein, és vékony csíkban vásni kezdtek a szobrok, azt mondták rá, azért történik, mert a szenteket megjelenítő figurák megkönnyezik a friss halottakat. Ez a rozoga halott-mosdató alak se húzta sokáig: az ő teste hamarabb elvásott azoknál a gipszalakokénál. Állítólag babonás félelmet keltett a temetői személyzet körében a halála, úgy hogy senki sem vállalkozott rá, hogy elvégezze a mosdatását és az öltöztetését, hogy holtában ünneplőben kerüljön a Földbe. Néha nem vagyunk tudatában annak, hogy kinek mivel tartozunk.
A halott-mosdatónak az dukált volna, hogy ünnepi szertartáson vegyen tőle búcsút az egész városnyi nép.”

•Az északi kapun belépő mai látogató talán furcsállja, hogy a sírkert egyik legöregebb részéről (a nyugati kerítés és a fő út között) hiányoznak a hajdani sírok.
A magyarázat a második világháború helyi eseményeihez kötődik.
1944 őszén bombázások sorának volt célpontja a kanizsai vasútállomás. A húsz öreg síremléket eltévedt bomba (bombák?) tűntette el októberben.

Lehetett volna a pusztítás nagyobb is; 1946 nyarán találtak egy fel nem robbant, ezer kilogrammos bombát. Sikerült hatástalanítani.
•Akad azért a kanizsai temetőben – akár  – mulatságosnak tartható dolog is.

A ravatalozó és a Tripammer utcai bejárat között kialakított kis parkban áll néhány síremlék, amelyeket a hozzájuk tartozó sír megszüntetése után hoztak ide.

Egyikük fehér márványába a következő feliratot vésték:

.