220. Nagykanizsa, Fő út

 

1864 után, de 1870 előtt készült kép

(Balról a Deák tér 1. szám alatti telken korábban állt két ház: az emeletes Wlassics-ház egy része, mögötte Németh János szűcs földszintes háza. Ezt követi a Csengery út torkolata helyén valaha létezett, emeletes Széchenyi-ház és Belus József már elkészült patikaháza. Tőle nyugatra ott az emeletes Dobrovics-ház. A Fő út 8. számú telken viszonylag jól látszik egy földszintes, kis ház és mögötte Kiss József gombkötő emeletes épülete. [Az 1864-es kataszteri térkép még egyetlen házat ábrázol a telken. Kiss József vélhetően háza nyugati felét építtette át emeletesre.] A Mayer-ház, a városháza és a Pichler-ház már inkább csak sejlik képen. Jobbra a földszintes Lovák-ház egy része. Mögötte a régi, de már akkor emeletes Babochay-ház. A Korona fogadó épülete előtt viszonylag jól látszik Weiserék két részből álló, földszintes háza.)

(Thúry György Múzeum.)

 

 

Az előbbi környék 1898-ban

 

1895 körül

 

•Az 1786-os katonai felmérés térképén keresgélve a mai Fő út elődjét lényeges eltérések fedezhetők fel a jelenlegi állapothoz képest.

A Fő út alsó része egyenesen vezetett a Teleki utcáig, ott a Fekete Sas fogadó előtt torkolt abba. Talán a templom mögötti hajdani temető miatt, de nem létezett még a Fő út felső felén, illetve az Eötvös téren a déli házsor.

Az úttól délre nagy, háromszögű, gyakorlatilag beépítetlen terület volt a jelenlegi temetői hídig. E térség határa ma keletről a Kórház utca, nyugatról a Katona József utca és a Kossuth tér nyugati oldala.

•Figyelemre méltó az is, hogy még a 19. század első felében sem volt az Erzsébet tér igazán térnek nevezhető: északi felét elfoglalta a csoportházak növekvő tömbje, déli részén a sóhivatalhoz tartozó építmények álltak.

Nem csoda hát, hogy a Fő utat Piarczi (Piacz) utcának hívták. A 18. század második felében az elnevezést a nagyjából a Király utca elejétől az Eötvös térig terjedő részre használták. Később (még a 19. század második felében is) csak a Felsőtemplomig tartó útszakaszt értették alatta. Az utca neve nyilvánvalóan utalt annak egyik fontos funkciójára.

A vásárokban betöltött szerepének volt árnyoldala is. 1872-ben a helyi lap munkatársa kis versikében tette közzé panaszait:

 

Új nóta, régi kaptafára

 

                                                                         Csak úgy van most is, mint volt régen,                                                                      

Gyönyörködhetünk a szeméten.
Országos vásár volt a héten,
Láthatni jelét a főtéren.

 

Széna, szalma, ganaj, dudva,
Nincs Kanizsán sosem dugva.
Jó olvasóm ugye furcsa,
Hogy így van a fő-fő utca!

 

Ez még semmi, írom kedden,
Erre szíved meg-megdöbben:
Egy nagy falka marha nyugalomban
Fekszik a templom előtti lomban.

 

 

Bőgatyás és pantallós atyafiak a vásári hangulat vonzásában az 1890-es években

 

Ugyanez − már bőgatyák nélkül − a két világháború között

 

Még érdekesebb, hogy a mindennapokban a területet Piarcz (máskor Fő) térként emlegették.

 

    

1879

 

Talán furcsa, hogy egy utcát térnek neveztek, de ez az utca meghökkentően széles. Különösen az, ha figyelembe vesszük, hogy nem később szélesítették, hanem az 1700-as évek elején kialakult állapot maradt ránk, amikor még jobbára kis földszintes házacskák szegélyezték. Nem lehetetlen, hogy elődeink valóban (piac) térnek szánták. Ha így volt, akkor ez a tér akár már szűknek is tartható.

 

 

 

 

Három kép az utca elejéről a 20. század első éveiből

 

 

Az 1920-as évek elején

 

 

1930 körül

 

 

Az 1930-as évek első felében

 

Ketting Klára 1940-es felvétele

(indafoto.hu)

 

   

Az utca északi oldala 1960-ban és valamivel később

 

•Máig tartja magát a szóbeszéd Nagykanizsán, hogy a Fő út két oldalát alagutak kötik össze, sőt ilyenek hálózzák be a város belső részét.
Semmilyen igazán régi irat nem utal ilyesmire. Ráadásul, az út két oldalának legelső, már nem is létező épületei a törökök távozása után létesültek, így még valamiféle biztonsági szempontok sem valószínűsítik, hogy elődeink ilyen körülményes munkákba fogtak volna.
A hiedelemnek hírlapi forrása azonban van.
1932-ben a Zalai Közlöny nagy és részletes cikkben tájékoztatott a városházi pincében előző nap történt szenzációs eseményekről.
Az írás szerint a házmester a pince egyik falán jelentős méretű, addig nem létező rést fedezett fel. Abba világítva nagy üreg, benne pedig páncélos csontvázak tömege sejlett fel.
A polgármesterért szaladt, aki azonnal kibontatta a megrepedt falat, amely mögött hatalmas termet találtak. A csontvázsereg nagyságát ekkor tudták megállapítani: harminckét hajdani katona alkotta. Haláluk étkezés közben érhette őket, mert a több száz éves vacsora maradéka ezüst tálakon még ott volt a közeli asztalon.
Biztosan megérdemelték sorsukat, mert a falhoz láncolva még nyolc hölgy csontváza is megtaláltatott. A nyolc csontvázon rajta volt egykori ruhája, de összes ékszerük (együtt felbecsülhetetlen érték) valamiért az asztalon hevert az ételmaradék társaságában.
Az újság értesülése szerint az ékszerek sorsával kapcsolatban a város vezetése gyorsan kialakította álláspontját: az értékesítésükből befolyt összegből kiegyenlíthetik a város adósságait, a maradékból pedig végre megkaphatnák karácsonyi segélyüket a városháza hivatalnokai.

Az előbb felsoroltakon túl leltek még egy vasajtót is. Kinyitása megérte a fáradtságot, mert mögötte az egész várost behálózó alagút-labirintusba jutottak.
Mindenkinek, akinek még ennyi jó után sem jutott eszébe, hogy az újság április elsejei számát olvassa, a cikk írója segíteni próbált.
A talált tárgyak utolsója egy kő volt, érthetetlen felirattal.

 

takaiaszinak a küjlözövdÜ .abdézsmozs
a knüygem men tréákom isilirpá sik ygE

(Feleségem azonnal magyarra fordította.)

•A 19. század vége felé a Fő útnak az Ady utcától a Csengery útig terjedő részéből alakult ki a „Korzó”. Különösen este (fél hét és nyolc között) volt népszerű. A sétálók akkor még szabadon használhatták az úttestet is kedvtelésükhöz.

 

Sétához (1891)         Sétához (1891)

 

Annak idején a zsurnaliszta – talán igazságtalanul – úgy vélte, hogy a korzózó megállás nélkül, 2500–3000-szer fel-alá járja az útszakaszt, majd távozik; a fiatal hölgyek pedig csak azért látogatják a helyet, mert az esetleges házassághoz közel van az anyakönyvi hivatal és az összes felekezet temploma.

 

 

 

A korzózásnak is megvoltak az íratlan szabályai. 1909-ben a Zala című lap munkatársa a férfiak köszönésére vonatkozókat gyűjtötte csokorba. Az írás helyenként talán túlzó, de biztosan nem alaptalan.

Előbb a köszönés fokozatairól értekezett. Ezekből ötöt talált a szembejövő társadalmi súlyának függvényében:

 

„1. Az ember a mutató ujjával megböki a kalapja szélét, de nem szól semmit.

2. Az ember a mutató ujjával megböki a kalapja szélét és biccent a fejével, vagy így szól: Jónap.

3. Az ember megemeli a kalapját és mondja: Jónapot, vagy vanszerencsém.

4. Mély kalaplevétel a következő szöveggel: Ah, van szerencsém, alázatos szolgája!

5. Mély kalaplevétel, boldog felkiáltással: Alázatos szolgája, nagyságos uram, hogy parancsol lenni? Valóban nagyszerű színben van!”

 

Ezt követően a köszönés nem kevésbé fontos időrendjét elemezte. Itt három változatot tudott elkülöníteni:

 

„1. Határozottan elvárjuk, hogy nekünk köszönjenek.

2. Egyszerre köszönünk.

3. Mi köszönünk először.”

 

Mivel a második változat kivitelezése – szemben a másik kettővel – okozhatott gondot, erre pontos receptet is adott:

 

„Az egyszerre való köszönés úgy történik, hogy két kilométernyiről boldogan mosolyogni kezdünk egymásra és mi megbökjük a kalapunkat, mire a másik azt mondja: Jónapot.”

 

•1929 tavaszán, amikor már éreztette magát jeleivel a gazdasági válság, az újságíró a város kétségbeejtően szolid éjszakáiról cikkezett. „Meghalt Nagykanizsa éjszaki élete” – írta.
Miközben az emberek pénztelensége miatt a vendéglátás, a szórakoztatás szinte minden válfaját az anyagi ellehetetlenülés fenyegette, egyetlenegy szokás – a korzózás – tartotta magát. A lehetőségek legolcsóbbika…
Nap nap után a hét órai harangszóra ekkoriban is megtörténtek az előkészületek: az aranyifjúság felvonult. Díszszázadként, de zsebre dugott kézzel sorakoztak a Fő út mentén, a Csengery úttól az Erzsébet tér irányba. Amint ez megtörtént, érkeztek a leányok: kezdték elvonulásukat az ifjak dupla sorfala előtt, fel-le, „díszmenetben”. Tették ezt kettesével, négyesével, többesével és nem volt a menetnek vége a következő háromnegyed órában.
Ott voltak persze a Fő úton az idősebbek is. Ahol pedig több-kevesebb férfi és csakis férfi csoportosult, ott, szinte biztos, a foci volt a téma.

Dívott a déli korzózás is. Jobbára férfiak művelték. „Munkahelyéről lógó hivatalnok szinte mind" – vélte az újságíró.

•A korzó léte még a Zalaegerszeg és Nagykanizsa közötti hagyományos rivalizálásban is elő-előkerült érvként.
1907-ben egy – a városban néhány napot töltő – egerszegi hasonlította össze a két várost az egyik helyi lap hasábjain. Miután bevallotta, hogy nem tősgyökeres lakója a megyeszékhelynek (ahogy írta: gyüttment), leírta tapasztalatait és véleményét.
Méricskélése Kanizsa számára járt kedvező eredménnyel, talán ez volt oka óvatosságának, az álnév használatának.
Két részlet soraiból:

„Ott van mindjárt a déli és esti korzód! Az a színes, eleven, vidám, hullámzó emberáradat, amint kacag, évődik, fixíroz, kokettíroz és mulat az aszfalton; csak nagy város benyomását keltheti fel az emberben.”
„De van különösen egy tulajdonsága, mely egyenesen Kanizsának adja a pálmát. Félek elárulni, mert bajom lehet érte itthon Egerszegen. De nem bánom!
Ez a tulajdonsága: az a sok szép asszony és bájos leány. Mintha állandó szépségverseny volna. Az ember nem győzi nézni: hol ezt a molett, barna, mély tüzű asszonykát, vagy azt a nyúlánk, szőke, ibolyakék szemű leányt, akiket hogy látott − alig tud kiocsúdni a bámulásból − már ott látja azt a kis, helyes, folyton nevető, csupa élet menyecskét.
Na hát, ha más szórakozás nem volna csak ez a korzó, már ez is kívánatossá teszi az életet Kanizsán.”

 

Négyen a szóban forgó hölgyek közül

•1900-ban döntött úgy a város, hogy a Fő utca (már 1873 előtt is így hívták) a továbbiakban a Fő út nevet fogja viselni.

•A századfordulón, nyaranta fél tucat környékbeli, amatőr fúvósbanda szórakoztatta vasárnaponként – jól-rosszul előadott indulóival – a kanizsaiakat a város központjában. Önzetlen igyekvésük nem váltott ki osztatlan lelkesedést a környék lakóiból.

A gondok Knobloch Frigyes karmester tevékenységéhez kötődtek. Törekvő ember volt, a helyi tűzoltók zenekara mellet a közeli falvakban is létrehozott együtteseket. Ugyan, még gyengébben játszottak, mint kanizsai társaik, de szereplési vágyuk nem volt kisebb. Az itt lakók közül sokan menekültek a kéretlen „műélvezet” elől; aki tehette, távozott szőlőhegyi birtokára, mások távolabb lakó ismerőseiket látogatták ilyenkor.

Az enyhülés azonban csak átmeneti lehetett, mert zenéből a hétköznapokon sem volt hiány: verklisek hada házalt, némi aprópénzt várva.

1898-ban így panaszkodott a helyi lap munkatársa:

„…Kanizsa a legmuzikálisabb vidéki városok közé tartozik. Mindig és mindenütt muzsika.
A kintornák legkülönbözőbb fajai versengve nyikorogják tele az utcákat. Hol egy lihegő, kifáradt ember akad utunkba, nyakában a verklivel, aztán jön a keréken járó tolós, majd egy pónilovas kintorna, nem ritka a kutya vagy szamár által vont, reccsenő, nyivákoló hangszer sem.
Á…, csömörlésig agyonkínzanak bennünket a zenével.”

 

Némelyik verklis – a konkurenciából kitűnés vágyával fűtve – ráadásként fütyült, dobolt, lövöldözött, mások medvetáncoltatókkal, kétpúpú tevéjükkel érkező mutatványosokkal álltak össze.
 

Kintornás (1865)         Kintornás (1899)

 

Egy 1910-es írásból tudhatjuk meg, hogy egy idősebb gépész egészségében megroppanva, állását vesztve egy olcsó tölcséres gramofont vásárolt, azzal járta a város kocsmáit, próbálta létfeltételeit biztosítani.

•A kintornás jobbára keserves életet élt. Álljon itt egy példa, ami talán illusztrálja létezésük körülményeit.
Hrazdjíró János Veszprém vármegyei, írástudatlan kintornás 1902. január 3-án – a születési anyakönyv tanúsága szerint – Nagyatádon tartózkodott. Reggel hatkor tizennyolc esztendős felesége valahol a településen megszülte fiacskájukat.
Január 13-án már Kanizsán voltak. Ezt viszont a halotti anyakönyv rögzíti: az alig világra jött kicsi éjjel tizenegy órakor halt meg az Eötvös téren. Nem annak egyik házában, hanem a tér valamelyik zugában.

•Volt, aki nem verklizésből, hanem alkalmi rigmusok írásából próbált megélni.

 

A dalnok

 

1886-ban Kanizsára látogatott (megtette ezt többször is) Hazafi Veray János („a haza koszorús vándordalnoka, a jótékonyság nemes barátja”, ahogy magát nevezte), az ország legismertebb fűzfapoétája, aki színes papírdarabokra nyomtatott versikéi osztogatásával gyűjtötte az adományokat. Már Pécsett járt, amikor kanizsai élményeit is közzétette egyik füzetkéjében.

A „megrovási kaland” maga által feltalált versfajtája volt. Akkor használta, ha valahol versei elutasításával találkozott, ha nem akadt kellő számú támogatója.

 

Nagy-Kanizsai megrovási kaland 1886

 

Nagy-Kanizsán

Nem sújtásos a harisnya,

Nincsen ottan lelkesedés,

Csapjon orrba benneteket a tehenész.

 

Rendőrségnek is feltűntem,

Pedig hűvösön nem ültem.

Kanizsa zsidó város,

Nem is él meg ottan János.

 

Egy fillért versemért be nem vettem,

Azonnal onnan siettem,

Mert hol a nép szívtelen,

Kihalt ott az értelem.

 

Vasúti állomásnál igen,

Ott vették jótékony versem.

Inkey méltósága s többen

Részesítettek ám vendégszeretetben

 

Megvették jótékony versem,

Olyan jó hazafit az isten éltessen.

Hanem bent a városban nincsen lelkesedés,

Hogy csapjon orrba benneteket a tehenész.

 

Írtam N-Kanizsán aug. 9. 1886. mérgemben.

 

Hazafi Veray János

a nevelésnek törekvő bajnoka és vándor koszorús dalnoka

 

A versben és a saját titulusában emlegetett jótékonyság annyit jelentett, hogy Veray a támogatást rászorulóknak gyűjtötte. Az összeszedett pénzből valóban gyakran adott apróbb összegeket ilyen célokra.

Legrászorultabbnak mégis magát találhatta: az adományok maradékából élt, vásárolt kisebb házat és földet a főváros közelében. (Az eljárás ma sem teljesen ismeretlen.)

•Évtizedekkel később sem fogadta kedvesebben Kanizsa az ide vetődő „vándorköltőket”. 1912-ben a soproni cipész, Bende Albert látogatta meg a várost.
Ismert embernek számított; Pálmay Ilka, a színésznő iránti rajongása tette azzá. Bende szerelmes „ódái” özönével igyekezett közeledni imádata tárgyához. Álmai nője viszont életveszélyes fenyegetésként a rendőrségre továbbította összegyűjtött verseit.
A helyi Udvari kávéház egyik asztalánál papírra vetett sorai azt sugallják, hogy nagykanizsai élményei – lehet, csak átmenetileg – feledtették vele Pálmay Ilkát:

 

Óda a városi tanácshoz

 

Eljöttem hát Kanizsára,
Bekopogtam a városházára,
Illő módon tisztelegtem,
Csak mit kerestem, nem leltem.

 

Fene látott ilyen várost,
És városi magisztrátust,
A költőt semmibe se veszik,
A piculákat nem pöngetik.

 

Talán ha búcsúzóra megyek,
Jóváteszik szörnyű bűnüket,
Megnyitják nekem erszényüket,
És Bende Berci tovább mehet.

 

A költő és a városi magisztrátus búcsúzkodása eredményességéről ma már nem tudhatunk semmit.

•A koldulás egyszerűbb módszereivel is voltak gondjai a városnak. Szép számmal akadtak, akik legalább az 1848 előtti módszer újbóli bevezetését követelték. Akkoriban a város „saját” koldusait bádogjelvénnyel különböztette meg „bejáró” társaiktól.

Így, a fösvényebbek már indokkal rázhatták le legalább a kéregetők jelvénytelen részét. Ráadásul a nem adakozó reménybeli adakozó – ha lelki békéjéhez erre szüksége volt – hitegethette magát azzal, hogy személyében a nem kanizsai koldus egy igazi lokálpatriótával találkozott.

A jelvényeket nem rendszeresítették újra, de bevezetésre került és az első világháború előtt még létezett a koldusok napja (csütörtök). Ekkor (és csak ekkor) járhatták sorra – kéregetve – a házakat.

•A Fő út alsó szakasza és a Deák tér adott helyet az első kanizsai gyermeknapnak is. A város hölgyeinek két csoportja (az Izraelita Jótékony Nőegylet és a Keresztény Jótékony Nőegylet) szervezte közösen. A rendezvénnyel adományokat gyűjtöttek az elhagyott gyerekek támogatására. A tiszta bevétel felét az országos gondok enyhítésére, másik felét a helyi rászorulókra szánták.
1909. május kilencedikén, vasárnap hölgyek serege szállta meg a belvárost; többségük fiatal lány, hogy a kéréseknek nehezebben mondhassanak nemet a sétáló urak. Százötvenük nevét olvashatjuk is a beszámolókban.
Sátrakat állítottak, a forgalmas sarkokra ernyővel fedett adománygyűjtő urnákat helyeztek, mások állandó mozgással érték utol az előbbi helyeket kerülni igyekvő járókelőket.
A helyi lap munkatársa másnap így írt élményeiről:

 

„A gyermeknap, kérem, úgy kezdődött, hogy már előtte való nap megvettük a megváltási jegyet*, mely minden további adakozás alól fölment bennünket. A jegyet büszkén viseltük a felöltőnkön és délelőtt 10 órakor a sérthetetlenség bátor öntudatával elindultunk a városba.
– Csak vissza, vissza, ha nem akar tönkremenni! – intettek óvva, de mi mosolyogtunk. Nekünk talizmánunk van. Megváltási jegyünk.
Az első utcasarkon egy bájos kisasszony sorsjegyeket kínált megvételre. Jóindulatú mosollyal utaltunk a megváltási jegyre, de az ügybuzgó nő lekicsinyelte azt.
– Az a jegy nem akadályozhatja meg önt abban, hogy vegyen olyan sorsjegyet, mely biztosan nyer.
– Bocsánat, de én szegénységi fogadalmat tettem.
– Akkor tépje el a sorsjegyet, melyet máris a zsebébe tettem. Mindenesetre kérem az árát. Ha pedig csakugyan szegény akar maradni, gyógyíthatatlan szegény, ajánlom, hogy sétáljon egyszer végig a városon; biztosítom, hogy hamar célt ér.
Nem kellett messze mennem. Máris négy leány vett körül és feldíszített virággal, levelezőlappal, kicsiny ólomsíppal és olyan papíros-emberrel, kit, ha megnyomnak, kidugja a nyelvét. Én már nem mosolyogtam, de azért megnyugvással konstatáltam, hogy mindezek hasznos dolgok, melyekre nékem régóta égető szükségem van.
Egy ismerősöm megintett:
– Hallja a tárogatót? Az az alezredesné sátrában játszik. Azt a sátort kerülje tíz mérföldre, mert ott lakik csak igazi ügybuzgalom.
De nem állhattam ellen, hogy Rácz Jánost közelről ne halljam és ez lett a vesztem, amiről az tanúskodik, hogy a helybeli pénzintézetek váltóállománya legközelebb meg fog szaporodni. Nincs is annyi szivar a világon, ahány leány a korzó déli oldalán trafikot árult. És micsoda eredménnyel! A nagy tőzsdét akár be is csukhatják erre a hónapra. E téren valóságos nagyvásári forgalom és lárma uralkodott. A kávéházak is megteltek a fehér ruhás leányokkal, kik az elhagyott gyerekekért végtelen odaadással nyelték a nagy füstöt és árulták a trafikot. Nem túlozunk, ha százezerre tesszük az elhangzott jó és rossz viccek számát, melyekkel tegnap a gyermeknapi örömöket tartották.
A templom táján cukrász és bábos sátrak álltak, itt inni is lehetett; délután négy órakor e tájon bizonytalan járású embereket is lehetett látni, kik elhagyatottabbak voltak az elhagyott gyerekeknél is.
Csodás leleménnyel gazdálkodtak a liga** javára. Egy úrilány verklivel járta be a várost, többen virágos kocsiban, cigánybandával.
Elég az hozzá, hogy egyetlen vidéki városban sem járt a gyermeknap oly fényes eredménnyel, mint Nagykanizsán, hol több ezer koronáról lehet beszámolni. A jövedelemhez erősen hozzájárult a délutáni gyermekelőadás, mely ezúttal is pompásan sikerült.”

 

*„Gyermeknapi megváltási jegy”; három koronáért árusították már napokkal korábban
**Országos Gyermekvédő Liga

 

Az egész napi aktivitás haszna jócskán meghaladta a háromezer koronát. Ha a napilapok hajdani és mai árát veszem alapul, az összeg ötmillió forintnak felel meg.
•Ide kívánkozik a „Zala” egyik, 1912-es írása is.

 

                                                                            Utazásom egy kompon

 

A parton álltam és rákiáltottam a komp vezetőjére, hogy vigyen át a túlsó partra. A lomha jármű megindult felém, és velem együtt még néhány férfi és nő szállt a tágas alkotmányba.
─ Nekem sürgősen orvost kell hívnom az úrnőmhöz – mondta egy fejkendős cseléd.
─ Én borotválkozni akarok a túlsó oldalon – jegyezte meg egy fiatalember. – Odaát bérletjegyem van.
A komp lassan elszakadt a parttól és méltóságteljesen úszott a túlsó part felé. Egy idősebb bácsi a hajó orráról vágyó pillantást vetett a túlsó partra. A révész – kevésbeszédű magyar – pipázásba merülve ült a padján, és néha a pipa mellől megnedvesítette a komp padlóját.
A komp lassan úszott. Néha, közvetlenül a hajó mellett emberfej tűnt fel – valami szerencsétlen, aki úszva próbált átjutni a túlsó partra –, néha nagy sötét tömegek vágtak el a hajó orra előtt: idomtalan bérkocsik, amint fáradtan küszködtek a szennyes vízzel.
─ Az úrnőm ezalatt meghal – mondta a kis cseléd. ─ Loreley-szakállam lesz, mire átérünk – kesergett a fiatalember.
Csak a révész nem szólt semmit, hanem szaporán nedvesítette a komp alját. Rászóltam, hogy meg kellene menteni a szerencsétleneket, akiket az ár elénk sodort. A révész csak búsan legyintett.
─ Megszoktam én ezt már, jó uram. Nem lehet ezeken segíteni… Egy darabig küszködnek, aztán elpusztulnak… Egyik-másik mégis átkerül.
A túlsó parton kezdett mutatkozni a lámpavilág. Lassan-lassan egész sor lámpát vettünk észre, néhány perccel később egy épület körvonala bontakozott ki előttünk. Magas és tömör épület. A hóval és sárral kevert folyadék a lábát nyaldosta. Csak annyi hely maradt szárazon, amennyin egy ember elfér.
Megismertem: a városháza portása állt ott.
Kissé távolabb egy városi utcaseprő, szomorúan, tehetetlenül nézve a szennyes vízbe.
Megérkeztünk a Fő út túlsó oldalára.
– Ray –

 

Magyarázatul annyit, hogy igazi vízelvezetés hiányában, a Fő út felső vége környékéről a csapadékvíz az utcán folyt lefelé. Hordalékát ugyan jobbára lerakta a Korona fogadó környékén, de aztán folytatta útját a – száz évvel korábban még vadkacsáktól is lakott – Erzsébet térre.

•A környék volt a rikkancsok fő portyázási területe is. A helyi lapok megjelenésével párhuzamosan ők is megjelentek az utcákon, illetve éjszakánként a vendéglátóhelyeken. (1905-ben alakult napilappá a Zala. A másnapi számot ettől kezdve már esténként meg lehetett vásárolni.)

1912-től csak rendőrségi engedéllyel végezhették tevékenységüket.

 

 

Az egyes sorszámú igazolvány tulajdonosa az 56 éves Kucséber István lett. Ő „A Nap” című lapot terjesztette. Munkáját este fél tizenegykor kezdte, járva az éttermeket, kávéházakat és kocsmákat.

 

1924
(Horváth 1885-ben született. 1917-ben kapott építési engedélyt az áruda létesítésére. A Sugár út sarkára, a Deák tér 15. számú ház elé telepítette bódéját.)
 

1913 nyarán elhunyt az akkori rikkancsok doyenje, Horváth Antal. Élete nyolcvanegyedik évében járt.

Esténként a fővárosi lapokat (Az Est, A Nap) árulta a Fő úton, délelőttönként a helyi újságokat vitte házhoz az előfizetőknek. Valamikor volt „rendes” munkája, de megrokkant. Öreg volt, mégsem a végelgyengülés végzett vele. Felakasztotta magát.

Búcsúlevelet nem hagyott, így a helyi lapok találgattak: már nem bírta a versengést a fiatalabbakkal, ezért egyre kevesebbet keresve kellett tengődnie; gyógyíthatatlan betegség gyötörte; egyébként menhelyre vitették volna.

A valódi okra nem fog fény derülni.

•A Fő úton volt a legtöbb hirdetőoszlop is.

A plakátok szabályozott kihelyezéséhez szükséges oszlopok állításának igénye már a 20. század első éveiben felmerült, de két évtized is kellett ahhoz, hogy az utcaképhez – néhol – ma is hozzá tartozó hengeres hirdetőoszlopok megjelenhessenek a városban.

1927-ben kerültek helyükre az első darabok. Az állíttató, a Magyar Hirdető Iroda az első ütemben a Fő út két oldalán négy-négy, az Erzsébet téren kettő, a vasútállomásnál kettő (2,5 méter magas, 70-80 centiméter átmérőjű) oszlop állítására kapott engedélyt.

 

Az Erzsébet téri oszlopok egyike az 1950-es években
(Előtérben a tér északnyugati része, a már parkosított „Krumpli-kert”.)
(Szőke Istvántól.)
 

Néhány éven belül megjelentek az üvegablakokkal fedett, belülről kivilágított hirdetőoszlopok is. Ezzel a plakátok, hirdetések kirakásának korábban zűrzavaros jellege lényegesen csökkent.

Utóbbiakból mára nem maradt egy sem, előbbiekből még felfedezhetünk itt-ott egyet (összesen ötöt*). Időközben alsó részüket a korrózió miatt átalakították.

Feltétlen indokolt óvásuk a továbbiakban. Nem csupán öregek immár, de talán csinosabbak is lehetnének, némi munkát nem sajnálva, mint később készített, hasonló célú, de más típusú utódjaik.

 

Ady utca 63.                      Teleki út 2.                      Ady utca 45.

 

      

Csengery út 45.               Zrínyi utca 32.

 

*2017-ben az Ady utca 45. szám előtti oszlop valamilyen okból kidőlt a helyéről, majd az „illetékesek” – akárcsak hajdani társait – eltüntették.
2018 februárjában újabb hármat leszereltettek egy pesti céggel, amely azokat elszállította valahová, oda, ahol még van értéke a hasonló ritkaságoknak. Az egyetlen hiányosat (Teleki út 2.) meghagyták a városnak.

•Nagykanizsa klinkerrel borított utcái országos viszonylatban is különlegességnek számítottak.
„– De honnan az Isten csudájából vettek ennyi töméntelen téglát? – kérdezte akárhány idegen, akit útja ide sodort a Téglák Városába” – írta az újságíró 1929-ben. Abban az évben, amelyben megkezdődött a szabadulás a kétes értékű címtől, abban az évben, amelyben aszfalttal borították a Fő utat.
Nem kevesen nézték még utoljára a téglákat, amelyeket most munkások serege tépett fel csákányával. Nosztalgia és megkönnyebbülés együtt kavaroghatott bennük.

•A gépkocsik növekvő száma miatt 1935-től tilos lett az úttesten folytatott sétálás. Ugyanakkor fehér vonalakkal kijelölték a néhány helyet, ahol az átkelés a Fő úton engedélyezve lett.

Az intézkedés nem aratott osztatlan sikert.

 

Nagykanizsa, Fő út 0. (valójában Erzsébet tér 23.)

 

•Lásd: Erzsébet tér 23.

 

 

A képen a későbbi szálloda Fő úti oldala helyén állt egyemeletes ház (balra az első) 1900 körül

 

Néhány évvel később

 

1907 után

 

A két világháború között

 

 

221. Nagykanizsa, Fő út 1.

 

 

 

Balra a „hercegi viskó”, bontása előtt

 

•A Fő út 1. szám alatti földszintes ház is a Chinorány família birtokában volt 1845-ig.

 

Az építkezés

 

Az új ház, röviddel elkészülése után

 

Az uradalom a tulajdonába került (hercegi viskónak csúfolt) ház helyére 1907-ben Morandini Románnal terveztetett és építtetett egyemeletes épületet.

 

A második világháború idején

(Szoliváné Szabó Erzsébettől.)

 

•Ebben a Zalamegyei Gazdasági Takarékpénztár székelt. A tetőzeten klagenfurti mesterekkel készíttetett, aranyozott méhkas reklámozta a bankot. Alatta vasból kovácsolt, ugyancsak aranyozott, hatalmas, szecessziós jellegű keretben helyezték el a bank nevét.

 

 

•A ház a második világháború végén leégett. (A történtekről a „Fő út 2.” szócikkben olvashatnak.) Megmaradt földszinti részére emeleteket húztak, kialakítva a jelenlegi épületet. Ami átvészelte az eltelt száz évet az a szintén emeletes, udvari szárny nagyobb része. Raktározásra használhatták.

 

    

 

222. Nagykanizsa, Fő út 2. (képek még: Ady utca 0.)

                         

•A mai épület telkén évszázadokon át a városháza állt.

Az 1778-ban égett le legkorábbi változta, a szerény megjelenésű „Szessziós Ház” (sessio: ülés).

Létesítéséről a város tanácsa 1737-ben döntött. Elhatározták, hogy az összedőléssel fenyegető addigi városháza (1703-tól létezett) helyett egy másik épületre (az itt állt) emeletet húznak. Így a téglából készült alsó szintre egy tornyos, de fából készült emeleti rész került.

Leégését (a környék sok más házával együtt) az okozta, hogy kigyulladt a nyugatról szomszédos Schrem-ház istállója.

Az esetről „A Magyar Hirmondó” 1779 februárjában számolt be:

„Jeles tselekedet.
Múlt esztendöben Karátson havának 4dik napjánn estve hét órakor Nagy-Kanisánn történt kegyetlen tüzgyúladás által, mint egygy 30 házak, azok-is pedig java a városnak: Kalmár bóltok, órás és magokat jól bíró míveseknek házaik, szintén a földig füstbe mentenek.
Mellyröl való emlékezet tételre, egygy Sz. Ferentz Szerzetebéli Papnak jeles tselekedete adott alkalmatosságot. Ki-is a jól tova lakó órásnak házába, életének néminémü veszedelmével bé-sietvén, sok drága zsebbéli órákat meg-mentett, s az utánn minden jutalom nélkül, kinek kinek a magáét viszsza-osztogatta.”

Így néhány évig a város tanácsa az Ispita épületében (Ady utca 7.) ülésezett.

(Az első városháza pontos helyét nem ismerjük ma sem. Biztos, hogy csak a kiépülni kezdő város kellős közepén, az Ady utca torkolata tájékán lehetett.
Létesítését megelőzően, a törökök 1690-es elvonulását követően, amikor a mai város még nem is létezett, a vár egyik épületét használták városházaként. Az erődítmény 1702-es lerombolásával ez a lehetőség megszűnt.)
 

A Pichler-ház (jobbra a sarkon, bontás közben), a városháza (erkélyén a Pallosjog jelvény) és a Mayer-ház (Fő út 4.) egy darabja 1872-ben

(Thúry György Múzeum)

 

•1787-re készült el korábbi helyén újra a városháza.

Ez is viszonylag kicsi ház volt egy emelettel, boltíves kapuja felett erkéllyel. A ház néhány emeleti szobával rendelkezett, földszintjén három – boltként kiadható – helyiség volt. Az újjáépítés terheit László Ferenc akkori városbíró vállalta magára.

A ház erkélyéről olvasták fel vasárnaponként az érdeklődőknek a közgyűlési és közbizottmányi határozatokat. Az 1872-es lebontást megelőző időszakban Cser Józsefnek, a város utolsó strázsamesterének volt ez egyik hivatali kötelessége.

•1695-ben, a törökök kiverése után a város tanácsa – bíráskodási jogkörében – a főbenjáró bűnök esetére pallosjogot is kapott. Később a városháza erkélye fölé ezt hirdető „jelvény” lett elhelyezve.

A halálos ítéleteket a Budai Kamarai Adminisztrációval még jóvá kellett hagyatni.

Ugyanakkor kötelezték pellengér felállítására és vesztőhely létesítésére is a várost. Utóbbit a Gyékényes felé vezető országút mentén alakították ki (1697-ben, majd egy év múltán ismét, mert egy birtokvita nyomán az eredetit lerombolták). A terület – beépítéséig – az Akasztófa dűlő nevet viselte. A fűtőházzal szomszédos, tőle délre eső területet a pályaudvar kialakításához vették igénybe.

A visszaemlékezések szerint a meztelen kardot tartó kart az utca fölé fordították, amikor a képviselőtestület (mások szerint az országgyűlés) ülésezett.

A jelvény eredetijét (ez egy, a 19. századból származó változat) ma a múzeum őrzi.

 

 

2006-ban a bronzból készített másolatát az Ady utca 1. szám alatt, az épület homlokzatán helyezték el
 

•„A pogány török igája alól megszabadult Kanizsa lakóit most más ellenség igyekezett hatalmába keríteni.
Mihelyt besötétedett, nem lehetett kilépni a házból anélkül, hogy baj ne származott volna belőle. Nemcsak attól félhetett az ember, meggyilkolják és kirabolják, hanem még rosszabbul is járhatott: elveszthette a lelke üdvösségét.
A házak felett röpülőzsírral bekent boszorkányok lovagoltak a levegőben. Az utcákon tüzes szemű macska és undok varaskos béka leselkedett. A keresztutakon pedig rontás tette szerencsétlenné az embereket.
A kakasok kis gömbölyű tojást tojtak s ilyen tojásokból szüzeket emésztő sárkányok keltek ki. Ahhoz a bűnöshöz, aki paráználkodás által vétkezett éjjelenként lólábú Ludvérc járogatott, kiszíván csontjából a velőt s elvivén arcáról a pirosságot.
Sőt! A gonosz szellem néha az asszonyok szemébe húzta magát, s onnan csábítgatott. Az ilyen szemverés ellen aztán hiába volt a Három Királyok nevének kezdőbetűjét (C†M†B†) az ajtóra íratni szentelt krétával (creta benedicta). Hiába volt seprűt fektetni a küszöbre, vagy pedig nyírágat fűzni a kulcslukba.”

Így érzékeltette egyik művében Halis István a légkört, amelyben a város vezetői kötelességüknek érezték a vizsgálódást a környék boszorkányainak dolgaiban és a szigorú ítélkezést is.
1714-ben a „jött-ment, gyanús személy”, Molnár Mariska ügye került eléjük.
A hagyomány úgy tartja, hogy Malek Menyhért pogányszentpéteri uraság, a nagyobb biztonságot nyújtó várost választva, Kanizsán építtette fel emeletes épületét 1710 körül, amelyet aztán Batthyány Lajos vásárolt meg, amikor Szapáry István után ő lett a város földesura.
A ház az akkori városháza mellé épült. Halis szerint Malek udvara hátsó végéből egy másik kis utcára (Zrínyi utca?) lehetett jutni.
Malekékhez szegődött szolgálónak, 19 éves leányával együtt, Mariska, aki hamarosan a tetteit firtató ítélkező testület (Báchmegyei György prefektus elnökletével a városi tanács) – sok jót nem ígérő – kérdéseivel volt kénytelen szembesülni:
─ Mit tett a prefektus tehenei alá?
─ Miért vallotta be önként, hogy Malekéknél a parázstartó helyen égetett valamit, ami nem égett el, pedig szalma volt az anyaga?
─ Ugyanott miért töltött meg három tököt vízzel, miért akasztott sok friss csalánt a kéménybe, mit mormolt közben? Mesterkedése végén miért rakta ugyanoda Malekék mosópléhét is?
Miután a testület meghallgatta, boszorkány-voltát eldöntendő, alávettették a szokásos próbának. Négyszer merítették vízbe.
Bírái és a „sok nép” előtt mindannyiszor, „mint toll, úszott a vízen”.
A boszorka lelepleződött! Már csak rontásaiból kellett valami említhető az – amúgy kész – ítéletbe.
Egy-egy tanú eskü alatt bizonyította, hogy Mariska manipulációi miatt vesztették tejüket a prefektus tehenei, hogy azok miatt állt el a nagy eső Malekné mosott ruhái teregetésekor.
A prefektus vezetésével az alkalmi bíróság, a „hasonló istentelen személyek visszarettentésére, kik az ördög vakításaiban hisznek, a jámbor állatok hasznát elvarázsolják és rossz időt csinálni és elhárítani tudnak”, Molnár Mariskát halálra ítélte. Mindenekelőtt azonban kínvallatását rendelte el.
Utóbbi eredményétől függött a kivégzés módja. Amennyiben bevallja, hogy (röpülőzsírral megkenve, seprűn lovagolva a boszorkánygyűlésre) szerződést kötött az ördöggel, elevenen kell megégetni. Amennyiben ez nem történik meg, a boszorkányégetés előtt a hóhér le fogja fejezni.
A történet folytatását a városi tanács jegyzőkönyvében nem találjuk. A halálos ítéleteket azonban jóvá kellett hagyatni a Budai Kamarai Adminisztrációval.
Buda felett a levegőben talán nem repkedtek röpülőzsírral bekent boszorkányok.
 

                                              

Boszorkányok ábrázolása Molitoris 1489-es munkájában (1900)

Bűvös szerek készítése                      A vetés elpusztítása                                   Utazás közben

                              mágiás edényben

                                                                                                           

•Az 1872-ben lebontott városháza nem foglalta el utódja teljes telkét; a sarkon mellette állt még egy emeletes, de duplatetejű ház, amelynek udvara az Ady utca 3. számú házig nyúlt. E sarokház Schrem János boltos háza volt.

Schrem az 1720-as években került a városba és jómódú, befolyásos ember lett belőle. Kétszer (1747 és 1756) is városbíróvá választották.

1773-ban Pichler Ferenc (Schrem veje) tulajdonába került a ház.

Pichler is kereskedő volt. Személye még a közeli Csurgón tanító Csokonai egyik vígjátékában is (Az özvegy Karnyóné ’s két szeleburdiak) megjelenik, mint az a vásáros úr, akinek (a Vasemberházzal) szemben van a boltja.

 

Csokonai Vitéz Mihály (1859)

 

A család meggazdagodott, a leszármazottak is jelentős szerepet vittek a város életében.

A fiú, Aloysius (máshol Alajos) 1800-ban és 1829-ben, Henrik, (a következő generáció tagja, aki vaskereskedéssel foglalkozott) 1841-ben lett városbíró. Megjegyzem, hogy Aloysiust 1811-ben, a város és az uradalom közötti szerződés kötésekor is bíróként említik.

1843-ban Henrik (városi viszonylatban ő már hatalmas vagyon ura volt) csődbe ment, anyagilag nehéz helyzetbe jutott ismerőseinek folyósított kölcsönei miatt.

Megjegyzem, hogy a Pichlerek leszármazottai ma is Kanizsán élnek. A Pichler-féle rézműves cég 1830 tájékán jött létre és működik azóta is a városban.

A ház idővel a város tulajdonába került és úgy emlegették a továbbiakban, mint „a városháza ó-sarka”, végül életveszélyessé nyilvánították. Abban a hitben tették ezt, hogy így kész tények elé állítják az új városháza építését mereven ellenző kiskanizsaiakat.

•Ide tartozik, hogy még a kanizsai törvényszék 1872-es létesítése előtt, 1863 januárjában a városban jött létre a megye katonai rögtönítélő bírósága. Veszprém és Zala vármegyék területén volt illetékes.

Az 1860-as évek rettegett rablóvilágát drákói szigorral próbálta felszámolni a kormányzat. Kis és nagy bűnök büntetése ugyanaz volt: kötél általi halál. Jobbára persze nem a „hivatásos” bűnözők kerültek kézre. Akiket közülük mégis elfogtak, azok többségükben inkább a tűzharc általi halált választották.

Az akasztottak (többségükben cselédek, juhászok, pásztorok) nagyobb részt lopással, betöréssel (annak kísérletével), rablók segítésével vádolva jutottak akasztófára. A bíróság 1-2 órányi tárgyalás után döntött, majd az ítéletet 24 órán belül végre is hajtották.

1863-ban 23, 1864-ben 11 kivégzés történt a kanizsai bíróság ítéletei nyomán. A bíróság valószínűleg itt, a városházán működött, mindenesetre az ítéletek kihirdetése a városháza udvarán történt. Az elítélteket általában nagy tömeg (írtak több ezer bámészkodóról is) kísérte, hogy kivégzésük tanúi legyenek. Ennek helyére vonatkozó adatot nem találtam. Legvalószínűbb helyszín a Sánc előtti vesztőhely (bővebben erről a 445. szócikkben), amely már 18. század végén is ezt a célt szolgálta.

1865 májusában a statáriális eljárásokat felfüggesztették, júniusban a bíróság megszűnt. Az ez évi hat halálos ítéletet már nem hajtották végre.

 

Egy korábbi hirdetmény 1853-ból

 

Az 1890-es évek végén

 

 

       

A 20. század első éveiben

 

           

A fotó 1905 körül készült

 

Ez a népgyűlés fogadta az 1919 októberében a városházát felkereső Friedrich István miniszterelnököt

 

Friedrich István
 

Az 1920-as évek közepén

 

 

      A két világháború között

 

Ketting Klára 1940-es felvétele

(indafoto.hu)

 

•1872-ben készült el – az Ady utca 1. szám alatt – a városháza bérházi része és kezdték bontani a régi, már düledező városházát, valamint a Pichler-házat.
Az új épületet a bécsi Adam Henrik tervezte, kivitelezését Sopronból Schármár János építő és idős Hild Károly kőfaragó társas cége nyerte.

 

Hild névjegye 1868-ból

1873-ban pénzügyi okokból már-már elakadt az építkezés, amikor a Sziszekre származott Blau Mór (Blau Lázár testvére, aki 1894-ben, élete 60. évében halt meg) kamatmentes kölcsönével sikerült befejezni a munkát. Az épület tornya azonban így is mindörökre csonkán maradt.
E torony vörös mezejébe készítette el a város címerét Szász Gyula kanizsai származású szobrászművész.
 

                          

 A város címere 1903-ig                              A címer 1903-tól 1949-ig és 1990-től

 

Érdekes adalék, hogy 1880-ban – a „Zalai Közlöny” írása szerint – Szász Károly padlásán porosodott fia, Gyula két féldomborműve, amelyet még hat évvel korábban, a városházára számára készített. Nem tudni, hogy ezek miféle munkák voltak, későbbi sorsukat sem ismerem.

 

                                                 

Szász Gyula portréja (1897)         A párizsi világkiállítás magyar pavilonjának építésén (1900)

                                                                        (Szász a kép jobb szélén, mellette az egyik tervező, Jámbor Lajos.)

 

A közgyűlési terem légfűtését és szellőztetését bécsi cég építette meg.

A földszinten bolthelyiségeket alakítottak ki. (Ezekre 1912-ben szereltek görredőnyöket.) A fenntartási költségek csökkentésére az első emelet egy részét, a másodikat pedig egészében bérlakásoknak szánták. Az épület közepén alakították ki a kis tanácstermet, illetve az egy emelet magasságú közgyűlési teremet. A városháza 1873 végére készült el.

A tölgyfa burkolatú, karzatos közgyűlési termet festmények díszítették. (Meglepő, de e teremről elfogadható minőségű fénykép jelenleg nem ismert.)

 

1929

 

1905-ben négy képet helyeztek ott el (Deák, Erzsébet királyné, Ferenc József, Kossuth). Ezeket a budapesti Endrey Sándor festette. Ugyancsak ő készítette el 1908-ra Széchenyi képét.

 

                                                                   

 Endrey Sándor önarcképe                                                                        Bardócz Dezső önarcképe

 

Mivel az elnöki emelvény mögött hat kép elhelyezésére volt kialakított hely, a város 1912-ben vásárolt Bardócz Dezsőtől egy Rákóczi képet. (Bardócz 1909-től két évig Kanizsán dolgozott és megfestette Babochay György, Deák Péter, Hajós Sománé, Vécsey Zsigmond, Vidor Samu arcképét is. A Kisfaludy utcában bérelt lakást.)

•Dr. Paizs Ferenc (a második világháború végén a város aljegyzője) visszaemlékezése szerint a háború befejeződéséhez közeledve a hat képet összetekerve a városháza pincéjében helyezték el, ahol átvészelte az épület kiégését. A Rákosi időszakban egy gerendának álcázott deszkaládában rejtegették az Ady utca 1. számú ház padlásán. A rendszerváltozás előtt azonban egy Amerikába szakadt (már nem élő) hajdani kanizsai Floridába vitte. A visszaszerzésükre irányuló városi próbálkozások eddig eredménytelenek voltak.

•A képek alatti részre 1904-ben Muzikár Vince helyi asztalosmesterrel készíttettek díszes emelvényt a városi tanács tagjai számra. Ez előtt voltak a rögzített tölgyfa székek. Ott foglalhattak helyet a képviselők.

Székre pedig szükség volt jócskán.

Akkoriban a törvényi szabályozás Kanizsán (24000 lakója volt) 92 képviselő választását tette lehetővé, amely társaságot automatikusan ki kellett egészíteni az ugyancsak 92 virilistával. A legtöbb adót fizetők (személyek, cégek, egyesületek) e táborát még a képviselőtestület (a polgármesteri hivatal vezető beosztású munkatársaiból tevődött össze) tagjai (huszonegyen voltak és ők is rendelkeztek szavazati joggal) bővítették.

Így állt össze Nagykanizsa 205 fős közgyűlése. A város vagyoni helyzetét érintő bármely kérdésben csak ők határozhattak és határoztak is, ha az előterjesztés támogatását legalább 103 képviselő jelezte felállásával.

•Az egyszerű képviselők csak napidíjat kaphattak. Azt is csak akkor, ha képviselői tevékenységükkel kapcsolatban el kellett hagyniuk a város belterületét.

Így talán nem meglepő, hogy népszerű dolog volt jelentkezni a város ügyeit „intéző” küldöttségekbe. Ezek ugyanis – a nevük keltette várakozásnak megfelelően – jobbára elhagyták a város belterületét.

1907-ben a „Zala” sem hagyta szó nélkül a jelenséget:

 

Kanizsai küldöttségek

 

Első úr: Nos, ön itt? Hisz azt mondta, hogy Pestre utazik.

Második: Igen, úgy volt, hogy ma utazom, de az éjjel eszembe jutott, hogy rövidesen deputációba megyünk, hát akkorra halasztottam a dolgot. Akkor fél áron utazom. Maga nem jön deputációba?

Első: Dehogynem. Én már két hónapja készülök szép hazánk fővárosába. Roppant sok elvégezni valóm van.

Második: Én a sógorom előmenetelét akarom sürgetni.

Első: Én az öcsémét.

Második: Aztán az ujjamat akarom operáltatni.

Első: Én meg a feleségem gyomrát.

Második: Némely bevásárlások…

Első: Éppen, mint nálam.

Második: Hát mikor is megyünk tulajdonképpen?

Első: Majd a deputációval. Én részemről ahhoz csatlakozom, mely Zichy Aladár díszoklevelét viszi. Tudja, költségkímélés szempontjából.

Második: Értem. Finom úri ebéd a Hungáriában. Én azonban a piaristák borát akarom megkóstolni.

Első: Nagyszerű! És hogy jut hozzá?

Második: Igen egyszerűen. Mi Magyar Gábor rendfőnöknek adjuk át a köszönő iratot.

Első: De hisz ugyanilyen köszönő iratot kapnak Apponyi és Zichy is.

Második: Igaz, de azokat ismét mások adják át. És ismét mások járnak el a pacsai bíróság ügyében.

Első: És mi történik a város nagy kérvényével?

Második: Nem tudja? Ez ismét három deputáció. Egy a törvényhatóság, egy a választókerület és egy Kanizsa-megye ügyében. Ez három.

Első: Eddig összesen nyolc deputáció. Ez már sok deputáció.

Második: De még nem minden. Aztán jönnek a vasúti deputációk. Ez is van kettő.

Első: Nyolc, meg kettő tíz. Egyik, amelyik a pacsai vasutat akarja…

Második: Nem! Pacsa a járásbíróság révén szerepel.

Első: És Csurgó?

Második: Csurgó és Letenye a vasút révén.

Első: Ön téved. Letenye úgy szerepel, mint aki önálló törvényhatóság akar lenni.

Második: Ön összetéveszti a fogalmakat. Letenye nem akar törvényhatóság lenni, hanem Pallos Ignáctól kér vasutat.

Első: Pallos Ignác? Ez ismét új fogalom. Nem ez a mozgóposta igazgatója?

Második: Nem. Az Opris. Ehhez is megyünk deputációba, mert fölépítteti a gimnáziumot.

Első: Hahaha!

Második: Mit röhög?

Első: Azt röhögöm, hogy Opris fölépítteti a főgimnáziumot, holott ezt Szterényi államtitkár építteti föl és ezért visszük neki a díszoklevelet, Opris pedig egy mozgópostás, egy ambuláns* és ez legfeljebb mozgópostát építhet, de nem épít, mert törvényszéket épít…

Második: (Kirúgja a széket maga alul) Jujjujjuj, huhuhu, azt mondja, bruhaha,

azt mondja, hogy Opris, hihuha…

Első: Hallja, az istenfáját, ne vihogjon, mint egy fakutya! Maga idióta, hiszen nem is törvényszékről, hanem törvényhatóságról van szó… ez is egy deputáció.

Második: (Az asztalt üti) Ez is deputáció, meg a törvényszék is egy második deputáció.

Első: (Gyanakodva) Öregem, nem hülye maga?

Második: (Kiabál) A fene egye meg a törvényszéket, meg a törvényhatóságot,         meg a mozgó postát, meg a mozdulatlan postát, meg magát, meg a deputációt, meg ezt az egész Lipótmezőt. Ebbe bele lehet őrülni, ebbe bele kell őrülni, ebbe muszáj beleőrülni.

Első: Én pedig nem akarok megőrülni.

Második: Én sem akarok megőrülni, én csupán Pestre akarok menni és már két hónapja várom ezt a kutya deputációt, most már talán az egész kezemet le kell venni.

Első: És szegény nőm gyomra! …

Második: Én tovább nem várok. Engem tovább ne tartsanak lóvá! Megy az a deputáció, vagy nem megy, én megyek, – jöjjön maga is.

Első: Pestre?

Második: Nem; megsürgetni a deputációkat. Jöjjön a polgármesterhez – deputációba.

 

*itt mozgópostás

 

 

•1907-ben Rákos Manó budapesti szobrásszal készíttették el a közgyűlési terembe a város és az ország címerét.

A kis tanácsteremben volt egy vászonra festett olajkép Kanizsa váráról. A képen a PROSPECTUS FORTALITII QUONDAM CANISIENSIS (Kanizsa egykori várának látképe) felirat volt olvasható. Halis István kezdeményezésére a festményt felvették – akkori szóhasználattal – az országos műemlékek közé. Azt tartották róla, hogy nem sokkal a vár lebontása után készült és az 1779-ben leégett városházából mentették ki.

1909-ben restaurálta Sass Brunner Ferenc. A kép második világháború utáni sorsa ismeretlen. Elképzelhető, hogy az épület leégésekor megsemmisült, de lehet, hogy a többi festménnyel együtt kimentették.

1909-ben a város tanácsa egy Petőfi képet is rendelt. Nem ismert, ki készítette el, de 1922-ben említik, hogy a tanácsterem falán van elhelyezve.

Megjegyzem, hogy a képek némelyike időnként eltűnt egy időre a városházára betérők szeme elől: így jártak a királyi párról készített festmények is az 1918-as forradalom nyomán. (Legrövidebb ideig IV. Károly király képét lehetett látni a városházán. Ezt a koronázás után a város elkészíttette és a munkadíj kiegyenlítése előtt – közszemlére téve – kiállították. A forradalom nyomán a városi tanács keresett néhány mondvacsinált okot a honorárium kifizetésének megtagadásához és visszaküldte az alkotást festőjének.)

Aztán változtak az idők; 1922-ben Ferenc József képe újra kifüggesztésre került. Ugyanabban a helyiségben, ahol Petőfi Sándoré is helyet kapott.

1939-ben festette meg Endrey Sándor Horthy Miklós életnagyságú képmását. A közgyűlési terembe került.

 

A festmény leleplezése

(Balra Krátky István polgármester.)

 

 

A polgármesteri sorozat egyik képe
(Dr. Krátky István [1887-1956].)

 

1940-re elkészültek a „Polgármesterek Galériája” utolsó képei is. Ekkorra festette meg Sándor Mátyás (1905-1971) kanizsai születésű festő Halvax, Belus és Sabján képét.

 

Sándor Mátyás egyik alkotása 1934-ből

 

      

1942-ben készítette el a felsőrajki Szent Anna-templom oltárképét

(Csikós Dóra felvételei.)

 

•Eredetileg az új városháza földszintjén alakították ki a városi hajdúk szobáit és az őrizetesek zárkáit. Hamarosan azonban az épület udvarán egy földszintes, „ősi” épületet alakítottak át rendőrlaktanyává. Ezt 1897-ben rossz állapota miatt lebontották. A rendőrségnek és az ugyancsak ott elhelyezett mértékhitelesítő hivatalnak költöznie kellett. (Utóbbi itt kezdte működését 1875 őszén. Első vezetője Komlóssy Ferenc lett.)

Felújították azonban a fiatalabb melléképületet, oda helyezték át a rendőrséget, kialakítva egy kis börtön fülkéit is. Az új „székház” is sok kívánnivalót hagyhatott maga után. A helyi lap munkatársa egyenesen bizarrnak találta az építményt. Ez sem létezik már: az udvar déli és keleti szegélyét foglalta el „L” alakban.

Az akkori viszonyok érzékeltetésére közlöm, hogy a helyi rendőrség személyi állománya 1905-ben harminc fő volt.

A város 1875-ben hosszadalmas és precíz rendőrszolgálati utasításban szabályozta rendőrei feladatait. Részletezés nélkül itt csak annyit, hogy az akkori 24 rendőr (1 őrmester, 1 őrvezető, 2 tizedes, 20 közlegény) munkája rendkívül szerteágazó volt. Ugyanakkor az esetleges elbocsátás mellett más retorziók is fenyegették a munkájukat gondatlanul végzőket. Például hanyagságért 1-3 napra, szükségtelen durva és sértő bánásmódért 2-5 napra maguk is munkahelyük valamelyik magánzárkájába kerülhettek.

1909-ben jött létre a helyi rendőrségen belül a daktiloszkópiai hivatal.

 

                           

Sipos László (1887-1952) városi rendőr igazolványa az első világháború végéről
(A háborúban megsebesült és leszerelt Sipos 1917-ben került a rendőrséghez. 1920-ban már kereskedőként említi a helyi lap.)
(A városi rendőrségek államosítása 1919 decemberében történt meg.)
 

•Az új városházán működött – az épület elkészültétől folyamatosan – Fesselhoffer József 1838-ban alapított fűszerkereskedése.

 

1862

 

Fesselhoffer lett az 1870-ben alakított Nagykanizsai Általános Betegsegélyező Egylet első elnöke.

Felesége, Gobra Borbála (Betti) – a Vöröskereszt helyi szervezetének elnöke – 1898-ban a koronás arany érdemkereszt birtokosa lett. Kilencvenkettő éves múlt, amikor 1915-ben meghalt.

 

 

1883-tól fiúk (szintén József) folytatta az üzleti tevékenységet. A cég 1910-ben „omlott össze”.

 

Ifjabb Fesselhoffer József (1855-1929) 1896-ban
(Kunics Zsuzsa jóvoltából.)
 

Az idősebb Fesselhoffernek (1848-ban már választópolgár volt Kanizsán) a korábbi városházi épületben is volt üzlethelyisége (vegyesebb profillal). E boltot előtte Spánier Ferdinánd működtette, Fesselhoffer pedig az Erzsébet téri csoportházak egyikében (a korábbi Spánier-házban) tartott fenn boltot, 1854-es adat szerint pedig az Erzsébet tér 22. szám alatt működött. Kilencvenhárom éves volt, amikor 1914-ben elhunyt.

•Az épület Ady utcai oldalán bérelték üzletük helyiségeit a huszadik század elejétől Fischel Fülöp (első házasságában született) gyermekei: Ernő és Lajos. A Fischel Fülöp Fia(i) cég könyvek, írószerek, papíráruk és zeneművek árusítását folytatta.

 

Fischel Ernő 1878-ban született
(Thúry György Múzeum.)
 

1912

 

      
1914 ősze és 1915 tavasza
(A háború hatása egy bolt kínálatára.)
 

1918. novemberében befejeződött az első világháború. Az ezt követő békeszerződésekkel az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott.
Magyarországnak is önálló pénzrendszert kellet bevezetnie. A vészes aprópénzhiány enyhítésére 1920 elejétől 10 és 20 filléresek milliót verték, jobb híján vasból, de a gondok ezzel nem szűntek meg. Cégek sora kezdett maga is megoldást keresni.

 

Fischelék szükségpénze
 

•Az 1888-ban született Vékásy Károly 1915-ben nyitotta meg üzletét az Erzsébet tér 18. szám alatt. Már a város neves mestere volt, amikor átköltöztette vállalkozását a Városháza épületébe, ami aztán két fia (Károly és Gyula) nevén működött tovább.

 

          
1915 és 1937

 

Vékásy Károly 1925-ben
(Thúry György Múzeum.)
 

              

A vállalkozás a Fő úton
(A fotó jobb oldalán valószínűleg Vékásy Károly, mellette két fia munka közben.)
(Thúry György Múzeum.)
 

•Teusch Gusztáv (Ágoston) (1889-1954), az első világháború után kezdett sikeres kereskedői tevékenysége révén, drogériáját újabb árufajták forgalmazásával bővítette, üzlete méretét és bevételét fokozatosan növelte. Az 1930-as években már itt, a városháza épületében tudott vállalkozásának helyiséget bérelni.

 

 

            

 

Az üzlet portálja
(Balra az épület 1945-ös kiégésében szerepet játszó benzinkút.)

 

Teutsch Gusztáv (középen ülve) alkalmazottaival

 

  

 

Részlegek

 

Az iroda
(A fenti kilenc képet Szoliváné Szabó Erzsébet jóvoltából közölhetem.)

 

•A város 1875-től alkalmazott kertészt. Elsőként Szeidl Lipót kapta meg a városi kertész posztját.

Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a „Zalai Közlöny” által az Eötvös tér 1876-os parkosítása kapcsán említett „Szeitl kertész tanár” nem más, mint Szeidl Lipót.

•1921-ben két hónapig székelt az épületben a határmegállapító bizottság és dolgozott a környéken 38 embere.

Érkezésükkor a helyi sajtó határkiigazító bizottságnak nevezte a jövevényeket és a kanizsaiak így is fogadták őket. Gyorsan kiderült, hogy a remélt „kiigazítás” tőlük sem várható.

•A Principálisvölgyi Lecsapoló Társaság alapszabályát 1913-ban hagyta jóvá a minisztérium.

A csatornának Palintól délre eső részén végezték a terület víztelenítéséhez szükséges munkákat. Az érintett tulajdonosok képviselői alakították.

E munkák már előbb, 1904-ben elkezdődtek és 1928-ig tartottak. Ekkor készült el az 1802-ben ásott Dencsár-árok felújítása és új hídja (Dencsár János a 18. század közepén a város adószedője, majd – a hagyomány szerint – városbírója volt). Érdekesség, hogy a meder és az árkok rendbetételét, újak ásását az első világháború idején hadifoglyokkal végeztették. A társaság az 1930-as években a városházán székelt.

•Az épület a második világháború végén, április elsején (hajnaltájt) kiégett.
A ma is aktív ügyvéd, Bíró Frigyes akkoriban nem tartózkodott a városban (katonai szolgálatát töltötte), de később Ladeczky Jánostól − az épület leégése idején neki a szomszédos Ady utca 1. számú házban működött a vállalkozása − hallotta a tűz keletkezésének történetét.
 

1940

E változatban a várost elfoglaló szovjet katonák egyikének gondatlansága volt a tűz okozója. A városházán kutatók valamelyikének papírból készített alkalmi fáklyája (az elektromos áram szolgáltatása természetesen szünetelt) gyújtotta fel a házat.
Talán így volt, talán nem…
Valószínűbb azonban egy másik változat.
Dr. Morvay Gyula (1905-1998) (a katonai városparancsnokság orosz-magyar tolmácsaként működött 1945 és 1947 között) visszaemlékezése szerint a tűz okozói, ha nem is szándékosan, a német katonák voltak. Miközben Kiskanizsa felé vonultak ki a városból, visszafelé tüzeltek a keletről érkező szovjetekre. Közben egy eltévedt lövedék csapódott a Fő út 3. szám alatti ház egyik üzletébe. Nem sokkal később ugyanez történt a másik oldalon a városháza valamelyik üzletével is. Így lett a tűz martaléka a Fő út 1., 2. és 3. számú épület.
Dr. Kígyóssy Lászlóné (Ladeczky Emília) könyvtáros gyermekként élte át a napot az Ady utca 1. számú ház pincéjében. A városháza leégéséről megmaradt emléke kis különbséggel egyezik az előző történettel: az épület Fő utcai oldalán álló, Teutsch-féle benzinkutat érte a találat (német vagy szovjet) és ettől borult lángba a városháza.
Paizs Ferenc (nyolcvanhat esztendősen, 1996-ban halt meg), a város akkori aljegyzője 1990 végén emlékezett vissza a történtekre.
Ő a harcok elől – másokkal együtt – március harmincegyedikén, nagyszombaton vonult le az itteni óvóhelyre. Az oroszok hajnalban érkeztek, lefelé haladva a Fő úton. Közben a németek Sormásról lőtték a környéket.
Az aljegyző épp a kapu alatt tartózkodott, amikor az egyik lövedék eltalálta az épületet. Már újra a pincében volt, amikor a németek által kivonulásuk előtt felgyújtott propaganda iroda* (a városházával szemközt) tüze átterjedt a szomszédos lőszerraktárra*. Röpködtek a lőszerek, lángba borult a városháza.
A tűzoltók azonnal kivonultak oltani, de az oroszok katonáknak nézték őket. Elvitték mindegyiküket. Kaposvárról sikerült „visszakönyörögni” őket.
A tűz másnap aludt ki.
*velük kapcsolatban más adatot nem ismerek
•1946-ban, 1947-ben eltávolították az épület leginkább sérült felső szintjeit és rendbe hozták a meghagyott részt. Ekkor került elő a hajdani polgármesteri páncélszekrény. A pincében találták rá: odáig zuhant a tűzvész során. Ugyan a benne tárolt iratok elszenesedtek, de a trezor viszonylag jó állapotban maradt. Úgy döntöttek, hogy továbbra is használni fogják.
A megmaradt földszinten még sokáig boltok működtek. Annak lebontására a jelenlegi ház építésekor került sor.
•A világháború végeztével a város közepén álló három kiégett épület (Fő út 1., 2. és 3.) további sorsa sokakat foglalkoztatott.
A helyreállításnak jócskán voltak hívei.
A takarékpénztár saját épülete (Fő út 1.) esetében fel is ajánlotta ezt. Furcsa módon a város vezetői (egy új második szint megépítését követelve) lényegében visszautasították őket.
A hercegség is ellenállt egy darabig a bontást sürgetők nyomásának: épületét (Fő út 3.) helyreállíthatónak nevezte.
1946-ban Vécsey Barnabás, az építészeti hivatal vezetője azt javasolta a város közgyűlése ülésén, hogy a városháza épületét az első emeletig hozzák rendbe és arra ideiglenesen húzzanak tetőt. A második emelet megépítését is fontosnak, de halaszthatónak vélte.
Elképzelése már a helyszínen jelentős ellenállásba ütközött. A felszólalók − „a kőműves iparban dolgozó szakemberek” − drágának is, lehetetlennek is nevezték a tervet. Bontást, majd új épület akartak mindhárom helyen.
Érvelésük hátterében valóságos érdek, bár nem közérdek húzódott. Munkához akkoriban alig jutottak, ebben az esetben viszont megrendelések ígérkeztek. Ugyanakkor a bontás és építés együtt több bevétellel kecsegtetett, mint a rekonstrukció.
Bár álláspontjuk győzedelmeskedett, reményeikben csalatkozniuk kellett. A korábbi épületek eltűntek, de újak csak sok évvel később kerültek helyükre.

•A jelenlegi épületet (1966-ban kezdődött építése) sokáig „Lordok háza” néven emlegették a városban.

Mivel az épület már akkor sem kelthette szemlélőjében a Westminster-palota kisvárosi utánérzésének benyomását, a név kitalálója más alapon gondolhatta megalapozottnak ötletét.

Talán közelebb visz az igazsághoz, ha felidézzük, hogy az akkori lakásínséges időkben igencsak jó kapcsolatokkal lehetett – ilyen központi helyen különösen – lakást kapni.

A földszinten 1969-ben nyílt meg a Kanizsa áruház.

•A ma álló ház sarkára 2016 februárjában került fel a hajdani elődje emlékét őrző tábla.

 

 

•Itt közlöm a város – 1945 előtt megválasztott – díszpolgárainak nevét és nevük mögött a megválasztás évét:

 

Bója Gergely, 1872

 

Jókai Mór, 1893

 

            

Jókai díszpolgári oklevele a Petőfi Irodalmi Múzeumban

 

Zichy Aladár, 1907

(A város országgyűlési képviselője, miniszter.)

 

A miniszter oklevelét a város „száztagú” küldöttsége vitte Budapestre
(Ugyanakkor a miniszterelnöknek átadták a kérvényt Nagykanizsa önálló törvényhatósági joggal felruházására. Az első sor közepén Vécsey polgármester, jobbra a városi hajdú.)
 

Szurmay Sándor, 1917

(A 20. gyalogezred parancsnoka Kanizsán 1905-től 1907-ig, tábornok, miniszter.)

 

Apponyi Albert, 1921

 

Kállay Tibor, 1925

(A város országgyűlési képviselője, miniszter.)

(E portrét a „Zala” jelentette meg az 1922-es választási kampányban.)

 

Imrédy Béla, 1938

(Háborús bűnösként kivégzett miniszterelnök.)

 

A díszpolgári oklevelet a Krátky István polgármester (jobb szélen) vezette városi küldöttség Budapesten adta át a miniszterelnöknek

 

Oszlányi Kornél, 1944

(Vezérőrnagy. A nagykanizsai 9. könnyű hadosztály parancsnoka a Donnál.)

 

223. Nagykanizsa, Fő út 3.

 

Az 1890-es években

 

A rajz az előző fénykép alapján készülhetett

 

1910 körül

 

•Az itt állt klasszicista, egyemeletes épületet ugyancsak 1845-ben szerezte meg az uradalom a Chinorány családtól (Antaltól és Boldizsártól). Építési időpontját nem ismerem.

Még 1922-ben is – ekkor felmerült, hogy emeletén kapnának helyet az alakítandó második plébánia papjai – úgy szerepelt az épület az uradalom nyilvántartásaiban, mint a Chinorány Boldizsár-féle ház. Egyébként az említett elképzelésből nem lett semmi.

•Chinorány Antalra 1871-es halálakor (nyolcvanegy éves volt akkor) úgy emlékezett vissza a helyi lap, mint Zala vármegye utolsóként meghalt hajdani insurgensére (nemesi felkelőjére), aki ott volt a napóleoni seregek elleni 1809-es győri csatában.

 

Magyar insurgensek

 

Chinorány ezt követően cs. és kir. harmincadosként (a be- és kiviteli vámok beszedőjeként) dolgozott, majd részt vett a szabadságharcban, ami miatt börtönbe is került.
 

Ketting Klára 1940-es felvétele

(indafoto.hu)

 

•Az épületet nevezték Hegedüs-féle háznak is, mert élete végéig lakója volt az uradalom ügyvédje, Hegedüs József. 1874-ben, ötvevenkilenc éves korában érte a halál.

 

         

1854

 

A Fő úti hercegi ingatlanok az 1800-as évek közepén
(Korábban a Fő út 5. számú épület nyugati szárnyának már lebontott, emeletes részét nevezték ügyvédi laknak. [Nyíllal jelezve.])
 

 

•Létrejöttétől, több mint száz éven át itt, ugyanabban a helyiségben működött a Berény-féle ékszerész cég.

1836-ban alapította Milhofer (Mülhoffer) Sándor (1810-1890) aranyműves. A 20. században fia, Berény (Milhofer) József (1919-ben, 76 évesen halt meg), majd unokája, Berény Árpád már valószínűleg joggal hirdette boltját a Dunántúl legrégebbi ékszerüzleteként.

 

1911

 

Berényék briliánsgyűrűje
(A két világháború között készíthették.)
 

A cég talpas kínálója a két világháború közötti időszakból

 

Berény Árpád 1925-ben
(Thúry György Múzeum.)
 

A másik Milhofer fiú is ékszerész lett.

 

Milhofer Ödön

(1845-1927)

(Thúry György Múzeum.)

 

Milhofer Ödön (ő nem magyarosította nevét) 1871-ben saját céget alapított és a szomszédban (Fő út 5.) nyitotta meg üzletét.

•Itt volt a 20. század első felében az 1881-ben született Kirschner (a 18. századtól Kanizsán élő család tagjai sokszor Kürschner néven szerepeltek) Mór ugyancsak nagy múlttal bíró üzlete is.

 

                              

                                                                                                           Kirschner Mór (1881-1944)

 

A vállalkozás mindvégig Rotschild Albert (felesége Kürschner Fanni volt) nevével működött, aki 1848-ban alapította férfi ruházattal, kelmékkel foglalkozó boltját. 1906-ban, nyolcvankét éves korában halt meg.

Kirschner még a cég alapítójánál kezdett (1893-ban), majd 1916-ban vette át az üzletet.

 

Az 1920-as vagy 1930-as években
(Kirschner az üzlet bejárata előtt.)
(Thúry György Múzeum.)
 

               

Reklám 1920-ból és a „Bevásárlókönyv”

 

1925

 

Az 1850-es évek elején az Erzsébet tér 10. szám alatti Lőwenstein-házban (majd Lőwi-ház) volt az üzlet.

•Itt dolgoztak a Steegmüller testvérek. Fényirdájuk Szombathelyen működött 1900 körül, de az ország nyugati megyéiben sokfelé készítettek felvételeket.

 

        

 

•A ház a második világháború végén leégett. Maradványait 1947-ben bontották le. (A történtekről a „Fő út 2.” szócikkben olvashatnak.)

 

A felvétel 1952-ben vagy 1953-ban készülhetett
(Jobbra a Fő út 5. szám alatti ház két üzletével.)
(A kép eredetije Vargha Ildikó [Miklós Zoltánné] birtokában.)
 

Az épület helye az 1950-es évek végén
(Kardos Ferenc révén Kovács Béla gyűjteményéből.)
 

Május elseje 1960-ban
(Kialakulóban az ingatlan mai beépítettsége.)
(Figyelemre méltó az egyik táblán a „kommonista” szóhasználat.)
(Harangozó Tibor gyűjteményéből.)

 

          

Az 1960-as vonulásra a gépgyár három centiméter átmérőjű alumínium érmeket készített
(Ezeket az üzem dolgozói menet közben dobálták a járdákról őket bámulók közé. Akik érméket reméltek, csalódtak.)
(Dr. Fodor Zsolt révén.)
 

1967. május 1.

(Büki Pál felvétele.)

 

224. Nagykanizsa, Fő út 4.                                                                             (Rosenfeld-ház*)

 

A 19. és 20. század fordulóján

 

•Rosenfeld Adolf (1906-ban, hetvenkét évesen halt meg) kereskedő lakóháza.

1872-ben még utcát terveztek átvezetni az itteni telken. Az elképzelés nem valósult meg, így Rosenfeld Adolf háza utcai részét 1875-ben eklektikus stílusban átépíttette. A ma is álló új épületrész homlokzatának vonalvezetése az egykor mellette állott városháza vonalait követi.

 

Ketting Klára 1940-es felvétele

(indafoto.hu)

 

      

 

  

 

•Az épület és elődje földszintjén működött majd 100 éven keresztül (1928 végéig) a a tulajdonos fűszer-, csemege-, üveg-, porcelán- és díszműáru üzlete. Rosenfeld Adolf apja, Rosenfeld Sándor (1891-ben, nyolcvanöt esztendősen halt meg) alapította 1832-ben.

 

(Thúry György Múzeum.)

 

      

Hirdetés 1884-ből és egy „Ariston”

 

1888

 

1907

 

                  

Rosenfeld Sándor                               Radnai Jenő

 

Rosenfeld Adolftól két fia Rosenfeld József (1865-1929) és Radnai Jenő (1877-1928) 1901-ben vette át a céget.

 

 

225. Nagykanizsa, Fő út 4. (Mester udvar)                                                      (Mayer-ház*)

 

•Még áll Mayer Gottlieb emeletes lakóházának déli fele. Az épület a maga idején egyike volt a legszebbeknek a megyében. 1853-ban már Rosenfeld Sándor tulajdonában volt.
Fia, Adolf bontatta le a ház utcai részét 1875-ben.
 

  

 

      

A hátsó udvar melléképületei az első világháborút közvetlenül megelőző évekből származnak

 

•Mayer Gottlieb (családja az 1760-as években települt Kanizsára) a napóleoni háborúk révén emelkedett ki a nagykereskedők sorából, és ekkoriban lett vállalkozása – Lackenbacher Moses cége mellett – a legjelentősebb.

Tekintélyét jelzi, hogy 1842-ben a helyi Iparos és Kézműves Egyesület első vezetőjévé választották.

 

Az egyesület alapszabálya 1842-ből
(Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár.)

 

 

•Az ország izraelitáinak egyenjogúsítási folyamata 1840-ban jutott odáig, hogy engedélyezték számukra szakmák tanulását, művelését. Addig a kereskedés valamely fajtája, esetleg a szabadfoglalkozásúak közötti orvoslás jelenthette megélhetésük forrását.

Az új helyzetben – Pestet megelőzve – Pozsonyban, Aradon és Nagykanizsán éltek elsőként a lehetőséggel és alakult „a zsidó fiatalságot mesterség tanulására buzdító egyesület”. Az elkezdődő folyat nem kevésbé fontos részesei voltak a különböző céhek keresztény mesteremberei, akik zsidó inasokat fogadtak fel.

Az 1842-ben alakult egyesület egyik alapvető célja lett az izraelita vallású fiúk anyagi segítése a komplikáltabb mesterségek kitanulásában.

Az iparostanoncokat oktatással is támogatták, különösen az ipari rajz elsajátításában. Ennek oktatását a városban élő, jobbára tájképeket festő Fischer Ferenc, császári és királyi, akadémiai festő végezte.

Az egyesület kezdeményezésével végeredményben létrehozta az iparostanoncok első iskoláját a Dunántúlon.

Egy 1846-os hír szerint már ötvennél többen látogatták a vasárnapi iskolát, köztük a fizikailag nehezebb mesterségek (lakatos, asztalos, kovács, kerékgyártó stb.) tanulói is.

•Az 1830-as években a házban bérelt lakást Hauser János vasárus és Spánier Ferdinánd szivargyáros is.

 

226. Nagykanizsa, Fő út 5.                                                                            (Hercegi vár*)

 

Az 1890-es évek legvégén
(Frank Jenő kefeüzlete, Hlatkó János szabósága, Krausz és Farkas papírboltja.)
 

A 20. század első évtizedében

(Thúry György Múzeum.)

 

Az első világháború idején

 

Az épület az 1950-es évek végén
(Kardos Ferenc révén Kovács Béla gyűjteményéből.)
 

•A 18. század elején építtette a város földesura, barokk stílusban.

A ma divatos, de forrásokkal alá nem támasztott nézet szerint Grassics Jakab volt a ház építtetője. Halis István viszont Szapáry Istvánt tartotta a várként emlegetett ház emeltetőjének, aki aztán itt is lakott. Sajnos véleményét ő sem támasztotta forrásokkal alá.

A két összefüggő épület (Fő út 5. és 7.) pincerendszerének kialakítása alapján (az összekötő folyosó e ház pincéje részeként épült) feltételezhető, hogy e rész a későbbi építésű.

 

 

 

Építtetője így Szapáry István gróf lehetett 1717 (még báróként, ekkor lett a város földesura) és 1743 (halála) között és az épület lett rezidenciája.

 

   

 

      

                              A felújítás előtt is fakockás kapualj

 

                          

 

    

 

•A 18. század közepén a Batthyány család uradalmi tiszttartói háza lett. Az épület régi nevét magyarázza, hogy a korábban grófi család 1787-ben II. Józseftől hercegi rangot kapott. A „vár” elnevezést – Halis nem igazán meggyőző magyarázata szerint –, azért kapta a kanizsaiaktól, mert a vár anyagából épült.

Az épület utcai sarkán nyugat felé néz egy kiugró ablak. A hagyomány szerint ez azért készült így, hogy onnan jól lehessen látni a városházán történteket. Zsalugátere állandóan le volt eresztve.

 

               

 

Nem lehetett tehát a tiszttartót sem látni, amikor latinul lekiáltotta az aktuális számot a porkolábnak: hányat húzzon a földesúr nevében az itteni deresre feszített emberekre.

•Az udvari részben (a magtárban) működött 1805 és 1822 között a zsidó hitközség imaháza.

•1848 szeptemberében néhány napra a ház emeletén szállásolt be a csapataival a főváros irányába vonuló Jellasics (1801-1859) bán.

 

                                                              

Josip Jelačić  (1894)                                                               II. József

 

Korábban, a törökök elleni harcok színhelyére utazó II. József is megszállt az épületben.

•Batthyány Fülöp halála után, örökösei bérbeadással kezdték hasznosítani a kanizsai uradalmat. Elsőként (1871-től) Karczag Béla és István szerezte meg a bérleti jogot. Béla lakása mindvégig e ház emeletén volt.
A fivérek 1871-ben alapították meg az uradalom zsigárdi ménesét, amelynek 1903-ban 170 lovas állatállománya volt, benne az 58 anyakancával.
A két Karczag 1897-ben költözött Ausztriába.

 

 

 

A testvérek egyike és aláírása az 1874-es kép hátoldalán

 

•Itt volt 1945-ig a hercegi erdőhivatal.

 

(Thúry György Múzeum.)

 

Az uradalmi erdőkkel kapcsolatban említem, hogy a Zsigárdon át Hosszúvölgyre vezető út két oldalát a 19. század utolsó éveiben rendezték. A déli oldalon kialakíttatták a Millennium-parkot, az északi oldalra került az Erzsébet-park. A két park az útnak a jelenlegi erdészlak környéki szakaszán (lásd az alábbi turistatérképet) helyezkedett el.
 

 

A herceg kanizsai uradalma 1890 körül
(A Zsigárdra vezető földút akkoriban a Magyar utcának a Rákóczi utcai torkolattal átellenes szakaszáról indult.)
(hungaricana.hu)
 

Manapság

 

Az Erzsébet-parkba a királyné halálakor, 1898-ban emlékművet is állíttattak. Ma is láthatjuk az erdészházzal szemben.

 

 

Ugyancsak az erdészlak közelében (Palin felől közeledve, jobbra) találjuk a helyet, ahol a híres Zrínyi-hárs állt. A hagyomány szerint alatta még Zrínyi Miklós (1620-1664) is megpihent valaha.
1929-es leírása szerint a fa hatalmas, csonka törzsével, zömök, rücskös alkatával igen különös látványt nyújt. Mellmagassági kerülete 770 cm, a törzs 5 méter magas, ahonnan három nagy ágban terül el.
A famatuzsálem már elpusztult, helyén sarjadéka növekszik.

 

        
A hárs végstádiumában és sarjadéka manapság
(erdeiszallas.hu és funiq.hu)
 

•Az épület az 1850-es években öt üzletnek adott helyet, emeletén 11 szobája volt.

•Az 1930-as évek elején a házba költöztette üzletét Szabó Antal, aki azelőtt a Deák tér 15. szám alatt árusította a fegyvereket, sportszereket, kerékpárokat.

 

 

             

1941

 

Szabó 1894-ben született.

•1899-ben a házban létesítette kerületi főügynökségét a városban akkor már 36 éve létező Első Leánykiházasító Egylet (nem azonos az 1905-ben alakult Nagykanizsai Első Kiházasítási Egylettel).

 

           

1922 és 1927

 

•A város uradalmi épületei 1914-ben kerültek a boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László herceg birtokába.

 

                       

                A hercegi címer                                  Batthyány-Strattmann László

 

A család ex librise 1915 után

(Batthyány-Strattmann László megváltoztatta a korábbi jelmondatot.)

 

       

Az utcai homlokzat az átalakítások előtt

 

•Mára már az épület emeletes, nyugati szárnyából lebontották a szűkebb, északi részt. Ennek 1860-as létezését az akkori térkép bizonyítja. Ügyvédi lakként emlegették, mert az uradalom ügyvédje lakta.

 

  

A nyugati szárny a lebontásra váró résszel 1973-ban

(Thúry György Múzeum.)

 

A ház 1975-re nyerte el mai megjelenését. A meghagyott rész 1968-tól máig a Thúry György Múzeumnak ad otthont.

 

A Törökkút a múzeum udvarán

 

2013-ban Varga Anita – akkoriban a múzeum munkatársa – így verselte meg a látnivalókat:

 

Emberek, utak, kapcsolatok
(avagy Dél-Zala évezredei)

 

Első terembe lépve, egy
Hombárt veszel észre
Rajta emberek
Áldást kérnek a terményre
Így tekints e gabonatároló edényre.

 

Piros terem következik
Hol epertorta
S dobókocka,
Apró, pici lovacska
Bújik meg a sarokba.

 

Sárga szoba
Mellvért, kard sorba
Török sírkő jobbra
Terepasztal gombja
Tartsd lenyomva.

 

Negyedik teremben
Vonatlámpa, céhláda
Ha volna bíró, bírálna
A pap asztalánál
Hellyel kínálna.

 

Következő helyiség
Itt minden csupa
Szépség
Divat, piac, bolt
Kanizsa kereskedőváros volt.

 

Hatodik szoba
Ez a Casino otthona
Gépgyár, Sörgyár
11-kor
Gyuri bíró jön már.

 

Hetedik helyiség
Itt sok a régiség
Íróasztal, sárga kanapé
S van
Ami Hevesi Sándoré.

 

Folyosón balra
Szemed nyisd nagyra
Fekete Sas Patika
Pompás
Patinás bútorzata.
 

•Az épülethez tartozott a mögötte lévő volt magtár (lásd: Múzeum tér 6.), illetve az állattartáshoz szükséges más gazdasági épületek.

Így sokáig a város sajátos, reggeli és esti színfoltja volt a hercegi konda és a csorda napi vonulása a legelőre és vissza – a századfordulón már a korzózók között – a Fő úton.

Ide tartozik hát, hogy 1894-ben (közvetlenül az elektromos közvilágítás kialakítása után) egy neves bécsi újságnak a Korona szállóban megszállt tudósítója (magyar fordításban) a következőket írta lapjának:

 

„Felhúztam a függönyt. Előttem volt a tér, megvilágítva ív- és izzólámpák által. Ünnepiesen öltözött tömeg sétált fel és alá nagy keverékben: városi és falusi nép, bolti szolgák, milliomosok, földbirtokosok, szerelmes párok, marhakereskedők, postatisztek és gyógyszerészek és azután még néhány bolti szolga. Mindnyájan örvendtek a szép világításnak, mely Nagy-Kanizsa bájai közt nem a legutolsó. A kedélyes hangulatú társaságba vegyült a legelőről jövő néhány tehén, melyek vezető nélkül keresik fel istállójukat. Biztos fellépésük ily sok ember közt és azon fesztelenség, mellyel emésztésük mozzanatainak eredményét a nyilvánosságra hozták, tartós benyomást gyakoroltak reám… Azután ismét valami szürkés hosszúság következett az árnyék birodalmából, valami szörnyeteg. Minél közelebb jött, annál keskenyebb, hosszabb és gyorsabb lett. Hirtelen bekanyarodott a kávéház közelében levő kapubejáratba és eltűnt. Mi volt ez? Egy csorda nyúlánk, szürke disznó, melyek éppen úgy, mint a tehenek, érezve a szállás közelét, sietve iparkodtak oda. Ezen állatkák különben jelenlétüket bizonyos hangokkal adják tudomásra, de ezek nem szóltak semmit, igen sietős volt dolguk.

Kielégítve a különös jelenségek, valamint az egész által, bezártam ablakomat és a függönyt leeresztém.”

 

Megjegyzem, hogy a város csordásainak és kanászainak – polgármesterré választásakor – Babochay György tiltotta meg a hajdani kürtölést, ostordurrogtatást.

A vonulás megszüntetése azonban – ekkor még – meghaladta egy polgármester (vagy városi tanács) lehetőségeit. A tiltó rendelkezés csak 1908-ban születhetett meg.

•Itt említem meg, hogy a ludbregi (ma Horvátországban) Batthyány-kastély Szent Kereszt kápolnájában látható a kanizsai Peckai (máshol Peck) Mihály falfestménye 1753-ból.

 

 

Ludbreg jeles búcsújáróhely. A hagyomány szerint 1411-ben a kápolnában csoda történt: a kehelyben a bor vérré változott. A festmény az istentiszteletnek e pillanatát ábrázolja. Peckai további alkotásairól nincs adatom.

•1948-ban az 1946-ban alakult helyi földműves-szövetkezet tulajdonába került az ingatlan és szomszédja (Fő út 7.).
A szövetkezet előbb a „Korona” volt éttermében, majd itt, a kapu keleti oldalán nyitotta meg – most már utcára néző – üzletét. Jellegét tekintve vegyesbolt volt: ruházati cikkeket, gazdálkodási felszereléseket, élelmiszereket tartottak.

 

  Még valami a kanizsai szövetkezet 1948-as kínálatából
(MúzeumDigitár.)
 

227. Nagykanizsa, Fő út 6.

 

1889-ben

 

1933-ban

(A kép bal szélén.)

 

1939

 

A második világháború utolsó napjaiban

(Bolgár katonák vonulása a kifosztott, részben kiégett épület előtt.)

(Thúry György Múzeum.)

 

                      

Kiss Judit felvételei 1976-ból és 1979-ből
(Időközben a homlokzat boltíveit alaposan és előnytelenül átalakították.)
(Thúry György Múzeum.)
 

•1831-ben – Horsetzky Mór kezdeményezésére – az izraelita hitközség iskola alapításáról határozott. Az intézmény számára akkor építtették e klasszicista stílusú házat. Az építkezéshez a telket és a szükséges téglák egy részét Batthyány Fülöp hercegtől kapták adományként.

 

     

Három kép az 1970-es évekből
(Balra az épület kis udvara és az átjárón túl a zsinagóga udvara. Jobbra az emeleti rész és a Fő út 4. számú épület sarka a zsinagóga udvarából nézve.)
(Az eredeti felvételek dr. S. Nagy Katalin tulajdonában.)

 

   

Két 1980-as felvétel a belső udvarról

(A keleti oldal melléképülete már nem létezik.)

(Thúry György Múzeum.)

 

    

 

      

 

      

 

 

A 2019-es felújítás eredménye

 

•Itt, az emeleten voltak a hitközség hivatali helyiségei is. A rabbi a telek túlsó (Zrínyi utcai) szélére épült házban lakott. Az utcai oldal alsó részébe boltok kerültek.
Az iskola működtetésének anyagi alapját az utcai rész bérbeadása teremtette meg.
Villányi Henrik szerint 1832-ben az udvari rész földszintjén egy, emeletén két teremben kezdődött meg a tanítás, akkoriban még a német nyelven.
Az intézmény három (első, második és harmadik) osztályú iskolaként kezdte működését. Minden osztályon belül két (I. és II.) évfolyam volt. 1838-tól már „fél első” osztály is létezett, ahová a négy éves (fiú) gyerekek kerültek be. A teljes képzési idő ezzel nyolc évre nőtt.
A leányiskola 1840-ben Theodorovits Róza háza két szobájában nyílt meg. Számukra két (esetükben a harmadik hiányzott) osztály (szintén két-két évfolyammal) állt rendelkezésre. Négy éves koruktól ők is járhattak két-három évig „fél első” osztályba és általában tizenegy évesek voltak, amikor oktatásuk befejeződött.
Az első tíz évben a diákok száma tehát fokozatosan nőtt. Különösen a leányok elhelyezése (1841-ben már csaknem százan szorongtak a két helyiségben) volt megoldatlan, de a fiúk sem voltak sokkal jobb helyzetben.
Újból iskola építésébe kellett fognia a hitközségnek, ezúttal a Csengery út 10. szám alatti telken. A feltételek megteremtésében kiemelkedő szerepe volt Löw Lipót rabbi fáradozásainak.
 

Löw Lipót

 

•Ofner Lipót (1798-1884) volt a hajdani iskolának az a tanítója, aki a kezdetektől évtizedeken át (öt tanévnyi megszakítással) alkalmazottja volt az intézménynek. 1867-ben, amikor a tanítási nyelv a magyar lett, a német anyanyelvű Ofner kénytelen volt nyugalomba vonulni.
1819-ben jött Kanizsára, hogy Benzián Izrael kereskedő egyetlen fiának, Fülöpnek nevelő-tanítója legyen. Megnyitásakor (1832) lett a helyi iskola három tanítójának egyike. Nagykanizsán halt meg öregen és nélkülözve.
•A hitközségnek már korábban is volt valahol a városban „egyosztályú” elemi iskolája (1790-től), amely 1809-ben szűnt meg. Működése utolsó évében 64 gyermek tanult ott írni, olvasni és számolni. Csak fiúkkal foglalkoztak, a 8 és 14 éves koruk közötti időszak valamely részében oktatták őket.
A háborús viszonyok következtében a katonaság 1808-ban kórházi célra lefoglalta a helyet, majd távoztak ugyan, de az intézmény berendezése, felszerelése tönkrement.

•1890-ben költözött ide az 1730-ban alapított Fekete Sas patika. A homlokzat K-i része még őrzi ennek emlékét.

 

Az első világháború tájékán

(A képen látható egységes portálokat 1913-ban alakíttatta ki a hitközség.)
(Thúry György Múzeum.)

 

1920

 

•Néhány évig a ház adott helyet – a helyi lapok által jobbára cipőgyárosként emlegetett – Bergl Arnold vállalkozásának.

 

1897
 

228. Nagykanizsa, Fő út 6. (Zsinagóga udvar)                                                    (Zsinagóga*)

 

1929

 

                             

A két világháború között

(A képeken még megfigyelhetők részletek az 1883-ban – stucco-lustro technikával – márvány benyomását keltővé alakított falfelületekből.)

 

 

 1960

 

Az 1970-es években

(Kotnyek István felvétele.)

 

  

 

  

Négy felvétel 1986-ból
(Pyykkö Markku jóvoltából.)
 

•Az erősödő hitközség 1807-ben, Wojta Ferenc uradalmi építő terve szerint kezdte építeni zsinagógáját a hercegtől kapott telken. A munkálatok hamarosan elakadtak. A Vojta által megálmodott templomot kicsinek érezték, ezért nagyobbat terveztettek Ehmann (Bécs) és Marek (Marburg) építőmesterekkel.

A döntés megalapozottságáról Bitnitz Lajos (1790-1871) püspök, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja 1825-ben kelt leveléből is benyomást szerezhetünk. Bitnitz kanizsai rokonsága látogatását követően írt a városról, többek közt ezt: „Lakosait 5922-re teszi a’ Veszprémi Egyházi számolás, kik között 1022 Zsidó vagyon… A városnak igen alkalmatos fekvése Hazánk két nagyobb Vármegyéi között, Horvát Ország’ szomszédságában, és a’ több, itt egymást keresztűl vágó útak’ közép-pontján, azt nevezetes vásárhellyé teszi, ’s innen magyarázhatni a’ Zsidóság feljebb megjegyzett nagy számát, mellyet alkalmasint kicsinynek talál az ember, ha helyben a’ Zsinagógából kiomló sokaságot megtekinti.”

1817-től a munkát a varasdi Dank vezetésével, folytatták. A tetőszerkezet Grácban készült. A frigyládát és az oltárt a bécsi Hoffmann és Preisach cégnél rendelték meg. A férfiak imaszékei Radkersburgban, a nőké (a második emelet karzatára) Kőszegen, Stegmüller asztalosmesternél készültek.

Az épületet 1821-ben avatták fel.

 

   

 

  

 

  

 

 

•Orgonája – első az országban – 1844-ben készült, Strasser D. Lázár költségén. Focht Ferenc pécsi városi orgonaépítő munkája volt.

 

 

 

Az orgonával egy időben épült alsó karzata (az orgona elfoglalta a felső karzat egy részét), amely 1890-ben bővült, mai, az összképet nem javító formájába pedig 1927-ben került.

Az épületet 1883-ban restaurálták, 1903-ban kötötték rá az elektromos hálózatra.

 

1912

(Etlényi hatvanhárom éves volt, amikor 1936-ban meghalt.)

 

1912-ben a jobb- és baloldali felső karzathoz – a keleti oldalon – egy-egy új feljárót építtettek, megduplázva azok számát.

1921-ben készült el az első világháborúban elesettek áldozatát megörökítő emlékmű. Löfler Sándor budapesti műépítésznek Szeghalmy Bálint által módosított tervét valósították meg.

Az 1927-es kisebb módosításokat Baumhorn Lipót budapesti templomépítész tervezte meg. Ekkor alakították át az orgonát is (már elektromos energiával működtetve) és azt új helyen állították fel.

 

 

Baumhorn Lipót

 

1930-ban az épület belsejét a kupola kivételével kifestették, az aranyozásokat újból elvégeztették. Sajnos a falakat olajfestékkel fedték, pedig 1883-ban stucco-lustro technikával márványhatású falfelületeket alakítottak ki.
A zsinagóga 1845 óta nem sokat változott külső megjelenésében.

 

            

Kanizsai adománygyüjtő 1930-ból
(Nagyjából 20 cm magas, rézből készült cedaka-persely.)
 

        

 

       

Négy kép az 1970-es évekből
(Az eredeti felvételek dr. S. Nagy Katalin tulajdonában.)

 

•Az épületben ma körülnéző nem láthatja sem a díszes csillárt, sem az orgonát.
2011-ben a hitközség – akkor már száz esztendős – hajdani házmestere elmondta, hogy az eredeti csillárt egy 1966-os tetőjavításkor valahová elszállították, majd idővel egy másik került a mennyezetre. (Ennek eltűnési időpontját nem ismerem.)

Tóth János 1952-es vizsgálódásakor a zsinagóga orgonája már nem létezett, azt az előző években szétszedték, alkatrészeit elhordták.

•1911-ben érdekes, az országban addig páratlan esemény történt a hitközségben.

A hitközség módosította alapszabályát, adófizető hölgy tagjai számára a választások alkalmával megadta a szavazati jogot. Ráadásul ezt nem megbízottak útján, hanem személyesen megjelenve gyakorolhatták. Később a kanizsai precedens országszerte követőkre talált.

„Szüfrazsettek a hitközségben” – találta meg a megfelelőnek vélt címet a helyi lap.
•1944 áprilisában itt és a hitközség közeli, közösségi célú ingatlanjaiban alakították ki a gettót, ahonnan a város és közvetlen környéke háromezer zsidó lakosát meneteltették a kávégyári iparvágányokhoz, hogy marhavagonokba zsúfolják és haláltáborokba indítsák őket.
Nem tudni pontosan, hogy a városból hány embert hurcoltak el. Tény viszont, hogy az 1941-es népszámláláskor 31604 fő volt Nagykanizsa lakossága, akik közül 2891 kanizsai vallotta magát zsidó vallásúnak. 1944 júniusában már csak 28702 fő lakta a várost. Utóbbi adatot a helyi lapból tudhatták meg olvasói.
 

229. Nagykanizsa, Fő út 7.                                                                (Korona Szálló*)

 

1889-ben

 

1898

 

1940 körül

 

Ketting Klára 1940-es felvétele

(indafoto.hu)

 

1956

(Thúry György Múzeum.)

 

1960

 

1970

 

        

1973
(Az étlap a „ZALA MEGYEI SZÁLLODA ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI VÁLLALAT” borítójában került elhelyezésre.)
 

A pince 1980 körül

(mandadb.hu)

 

•Uradalmi épület. A ház a vár köveiből (tégláiból) épült, barokk stílusban.

A két, de egységesített homlokzatú ház (Fő út 5. és 7.) pincerendszerének kialakítása alapján ez a korábbi építésű. Így építtetője Grassics (Grasics) Jakab báró lehetett.

Grassics volt Kanizsa első földesura a törökök távozása után, 1703 és 1717 között. Azonos lehet a szerb származású Grasics Jakab (Jakov Gracic) báróval, akit „szerb bíróvá” neveztek ki a Duna–Tisza közén letelepedett szerbek részére. (A Rákóczi-féle felkelés miatt Gracic báró nem tudott hivatalába lépni.)

A ma divatos, de forrásokkal alá nem támasztott nézet szerint Grassics utódja, Szapáry István volt a ház építtetője.

Halis István viszont Grassics Jakab házának tartotta az épületet. Leírása szerint Grassics öt szobát alakíttatott ki magának az emeleten, a földszintet vendégfogadóként bérbe adta, amely a város első ilyen létesítménye lett. Amikor aztán Szapáry István gróf felépíttette a szomszédos várként emlegetett épületet, azaz rezidenciáját, akkor a ház egésze vendégfogadó lett. Sajnos Halis sem közölt nézetét alátámasztó forrásokat.

Halis véleményét valószínűsíti, hogy a Grassics-féle időszak sem hozott igazán nyugalmat Kanizsa lakói számára. Amikor a kurucok lettek a környék urai, a várost „hamislelkűnek” tartották. Lakói közül a császárhoz húzók (jobbára németek) menekülni kényszerültek, házaikat lerombolták és azokat még az 1710-es évek első felére sem tudták helyreállítani visszatérő gazdáik.
Nem hiszem, hogy a célra szóba jövő évtizedében – tekintettel annak jellegére – fel tudta volna építtetni a Fő út 5. szám alatti épületet a városból 1717-ben távozó Grassics.
 

  

 

  

 

1926
(A „Korona” kerthelyiségében, a ház Fő úti kijárata előtt a Fűtőházi Kézművesek Önsegélyező és Önképző Egyesülete zászlószentelésének vendégei.)
 

•1715-ben Simon Clement angol diplomata Kanizsán átutazva feljegyezte, hogy egy meglehetősen jó fogadóban szállt meg. Sajnos nem derül ki a leírtakból, hogy ennek épülete hol volt. A város akkori mérete alapján azonban nem feltételezem több „meglehetősen jó fogadó” létét.

Azt is tudjuk, hogy a sóházon kívül más, téglából vagy kőből emelt házat nem látott a városban. Ez megint arra utal, hogy a szomszédos „hercegi vár” még nem állt akkor. (Nem világos, hogy e megállapítása vonatkozik-e a fogadó épületére; ha nem, emeletes volt-e az ekkoriban.)

•A város 1831-es leírása a házat már úgy említi, mint ami „egyenlően épült” a Fő út 5. számú épülettel. Mai egységes homlokzatukat ekkoriban nyerhették el.

•Az itt működő szálló, a „Korona”, a környék legrégebbi és sokáig a legelőkelőbb szállodája volt. 1930 körül emeletén 16 szoba, a földszinten étterem, kávéház és szép kerthelyiség várta a vendégeket. Legnevesebb bérlői Szigritz Róbert és Bogenrieder József voltak.

 

1877

 

A Zöldfa szálló megnyitásáig (az 1840-es évek elejéig) csak itt tudták megrendezni a város nagy báljait.

1816 tájékán Frank János, az akkori bérlő „báladó Hír-Adás” című meghívójában már akkor „könyörgött” (a szépnem iránti tisztelet okán), hogy a férfiak a táncteremben tartózkodjanak a pipázástól, e célból keressék fel a kijelölt helyiségeket. A zenét katonazenekar szolgáltatta: „Belovár-Kőrösi- Határ-Őrző nevet viselő Nemes Ezrednek Chorusa”.

A következő 1839-es tudósítást Hohl Zoltán jóvoltából közölhetem, aki azt a „Honművész” című lapban találta. Feltételezhető, hogy a tűzkárosultak segítésére gyűjtő, augusztus 19-én rendezett vigalomnak is e szálloda adott helyet.

 

 

Az 1850-es években a szálló emeletén 13 szoba volt. Alsó szobáiból 1863-ban alakították ki a vendéglői részt.
Érdekes módon oldották meg a szobák fűtéséhez szükséges, viszonylag sok kis kémény számának csökkentését: a tetőtérben téglából épített csatornákkal egyesítették azokat.
 

  

 

1891-ben Bogenrieder – az akkori bérlő – az épület előtt (a 7. szám kapujától nyugatra) kialakíttatta kávéház ponyvával fedett, szabadtéri részét. A tartószerkezetet, a díszes kerítést és rajta a lámpákat Schável János lakatosmester készítette. Az építmény elfoglalta ugyan a teljes járdát, de ebben az időben a kocsiutat teljes joggal használhatták még a gyalogosok.

 

1913

 

Reggel a szállodában:

1914

 

 

  

1910 körül

(Még áll Schável kerítése.)

 

•A vendéglő (és hasonló társai) ezekben az időkben heves kártyacsatáknak adott otthont, szórakoztatva a bámészkodókat is. Nem csoda, hogy Thury Zoltán író nagykanizsai látogatására úgy emlékezett vissza, mint amelyen könyvet egyet sem, annál több csomag kártyát látott.

Az már helyben is sokak megütközését váltotta ki, hogy idővel a kártyázók új szokást alakítottak ki: jó időben – munkanapokon is – kitelepedtek a vendéglők előtti teraszokra és miközben mások dolgoztak, ők szenvedélyüknek hódoltak.

 

Kocsmai kártyázók (1883)

 

1902

 

•1908-ban a hely vendégei megalakították a Korona Asztaltársaságot.

 

1920

 

•1932-re Kiss Ernő csődbe jutott (az okok között oroszlánrésszel  szerepelt a Pannónia szálloda felépítése), a Korona addig használt berendezési tárgyait árverésen értékesítették.

 

1932
(Hofer Viktor 1901-ben született.)
(Az apa, idősebb Hofer Viktor [1876-1941] a vasúti vendéglő bérlője volt 1923-tól haláláig. Tevékenységét özvegye néhány évig még folytatta.)
 

•Kiss József, a kávéház pincére 1929 elején vehette át a kereskedelmi miniszter száz pengős jutalmát és dicsérő oklevelét. Nem ok nélkül kapta.
Akkor már negyvenöt esztendeje dolgozott folyamatosan a „Korona” pincéreként, szakmáját meg hatvanöt évvel korábban kezdte.

 

Kiss József nyolcvankettő esztendős korában, 1932-ben halt meg

 

Józsi bácsi – jobbára így szólították a vendégek – már korábban felkeltette a helyi lap munkatársának érdeklődését, aki igyekezett megtudni tőle örök ifjúságának titkát. Nem eredménytelenül:
– Elárulom kérem. Méltóztatik tudni én sohasem cigarettázom, sohasem lumpolok, nem is lumpoltam soha és vizet 43 éve nem ittam.
– Vizet?!
– Igen. Negyvenhárom esztendeje, hogy Nagykanizsán a Koronában vagyok, de vizet ez alatt az idő alatt nem ittam, cukrot sohasem ettem, beteg sohasem voltam és dacára, hogy két évem hiányzik a nyolcvanból, a munkát frissen bírom.
Ezt követően az interjú alanya, módszere eredményességét bizonyítandó, még megmutatta harminckét teljesen ép fogát és véleményt nyilvánított a világról is, amelyben élt:
– Nagyon szűkön van a pénz, de azért az emberek jók és én szeretem az embereket. Meg vagyok elégedve a mai világgal.
Mindez hathatott az újságíróra, mert így fejezte cikkét: „Elbúcsúztam tőle és magamban nagy örömmel konstatáltam, hogy nekem jutott a magas szerencse, hogy anno 1926-ban felleljem az egyetlen embert, aki meg van elégedve. Könnyű is neki. 43 éve nem ivott vizet.”

•A házban volt a 19. század teljes második felében Halpen Lázár, majd Halpen L. és Fia (Mór) báli cikkeket árusító üzlete.

 

1908
(Halpen Mór 1925-ben halt meg. Nyolcvankettő esztendős volt akkor.)

 

Az unoka, Jenő ügyvédként volt ismert tagja a város társadalmának a két világháború között. (1908-ban kezdte tevékenységét.)

•1908-ban az országos meteorológiai szolgálat állomást létesített a városban. A műszereket a Korona előtti térségen helyezték el.

A napi jelentéseket ihászi Horváth István (1898 óta a város anyakönyvvezetője) adta.

Jelentései szakszerűségét helyben (is?) többen kétségbe vonták. A városi lap újságírója 1909-ben kifogásolta például a következő mondatot: „A felhőzet átlag félig borult, egészen borult 9 nap és tiszta derült ugyancsak 9 nap volt.” Ezt is: „Az emberek kénytelenek voltak felöltőiket is használatba venni.”

 

Meteorológiai adatokat rögzítő készülék (1873)

 

Meteorológiai mérésekről korábbi adatok is vannak.

Már az 1870-es években a gimnázium tanárai intézményükben, majd velük párhuzamosan 1881-től Sapam János ezredorvos a katonai kórházban (Király utca 40.) állítottak fel műszereket és végeztek megfigyeléseket. Ezek eredményét időnként közölte a helyi sajtó is.

1910-től az állomás a tűzoltók Kossuth téri laktanyájában volt, akik a feladatot is átvették, hiszen ihászi Horváth István 1915-ben meghalt.

•Ugyancsak a szálló épülete elé szerelték a város által megrendelt első utcai „papírkosarak” egyikét. Ezeket 1910-ben készíttették vasból.

•Ezzel kapcsolatos, hogy az első utcai seprőgépet 1904-ben állították üzembe.

Nem világos számomra, hogy miféle gépezet volt, de az 1908-ban beszerzett új masináról már több tudható. E „hatalmas” berendezést két ember és négy ló működtette, elől öntözött, hátul sepert.

Az első seprőautó 1936-ban kezdett dolgozni.

 

230. Nagykanizsa, Fő út 8.                                                                           (Bazár udvar*)

 

•A takarékpénztár székháza felépítése előtt itt Kiss József gombkötő (egy Kiss János nevű gombkötő már az 1830-as években a városban működött, József pedig szerepel az 1848-ban választójoggal rendelkezők között) emeletes háza, tőle keletre pedig egy földszintes ház állt. 

Az 1864-es kataszteri térkép még egyetlen lakóházat ábrázol a telken. Így valószínűsítem, hogy Kiss József háza nyugati felét – 1864 után – átépíttette emeletesre.

Kiss 97 éves korában, 1880-ban meghalt. Ugyanezen évben az ingatlan új tulajdonosa az 1870-ben alakult Dél-zalai Takarékpénztár lett.

 

 

Az épület a századfordulón

 

  

A 20. század első évtizedében

 

•A két ház helyén a takarékpénztár építtette székházának és bérházának az eklektikus stílusú, mai épületet.
Kivitelezői Hencz Antal építész, Bachrach Gyula és Hirschl (Hirschel) Ede vállalkozók voltak. A terveket Geiszl Mór készítette.

Miután az épületnek az északi udvarhoz tartozó része (a két udvart elválasztó szárnnyal együtt) 1881-ben elkészült, a második ütemmel folytatták az építkezést. 1883-ban került átadásra a déli rész, amivel kialakult a ma is létező átjáró ház.

A homlokzat ornamenseit Szász Gyula helyi születésű szobrászművész készítette.

Néhány év múlva a házat több helyen utólagosan meg kellett erősíteni. Visszatérő panasz volt például, hogy a Társaskör nagy táncmulatságai idején az épület ingani kezd.

 

1881

 

•A Fő úton a banki rész bejárata későbbi munka. Mint az a lábazatba faragva ma is látszik, Rákos Manó budapesti szobrász alkotása 1928-ból:

„KÉSZITETTE

RÁKOS SZOBRÁSZ

BUDAPEST”

Az itteni helyiségek akkori, belső kialakítása Attenberger müncheni iparművész nevéhez fűződik.

 

  

 

  

 

         

 

         

 

                      

 

                     

Az északi (balra) és a déli udvar a köztük lévő átjáróból nézve
(Kiss Judit 1976-os képei.)
(Thúry György Múzeum.)
 

•A századfordulón e részben még a neves – sokszor Centrálként emlegetett – Központ kávéház működött. 1890-ben nyitotta Tivolt János (1861-1934).
A városba ismeretlenként érkező Tivolt kibérelte a Fekete Sas patika (akkor költözött át a Fő út 6. szám alá) és az azzal összenyitható, udvari divatáru kereskedés, dohánybolt, cipészműhely, bútorraktár helyiségeit. Jelentős befektetéssel kialakíttatta a hamarosan nagyon népszerűvé váló vendéglátó egységét.
Az átalakítás napjaiban azonban még a kétkedők domináltak. Volt, aki azt jósolta, hogy nincs messze az idő, amikor a kávés lenyalná majd a sok aranyat a falakról, amit most a tapétázással felragasztat azokra. Másikuk megállapította, hogy a cégtáblán a „Tivolt” felirat egy év múlva könnyedén átírható lesz „Itt volt” változatba.
Nem nekik lett igazuk…
Asztaltársaságok alakultak, tagjaik törzsvendégekké váltak, az intézmény prosperált, a befektetés busásan megtérült. A tulajdonos az egyik nagyjából húszfős kompániának maga is tagja lett. Képviseltette abban magát minden felekezet és sokféle foglalkozás is. Tivolt visszaemlékezése szerint voltak köztük honvéd- és „közös” tisztek, orvosok, ügyvédek, törvényszéki jegyzők, bírák, kereskedők, továbbá egy-egy kalapos, kőfaragó, cipész, nyomdász, magánhivatalnok, mérnök, fogtechnikus és kávés (ő maga).
 

 

A kávéház előtti ponyvával fedett rész pedig nem csupán kellemes körülményeket biztosított az idősebbek időtöltéséhez, de izgalmassá tette a korzózást a fiatalabb korosztály számára. A flörtölés mindkét szereposztásban (hölgy a teraszon, úr az aszfalton és fordítva) népszerű volt. (Az Ady utca és a Csengery út torkolata közötti járdát már 1897-ben leaszfaltozták. Az illetékesek döntését a korzózás szokása biztosan motiválta.)
Feljebb, az első emeleten bérelte a Fő útra néző helyiségeit 1881-től a Nagykanizsai Társaskör. A kör alakuló ülését 1876-ban tartotta.
Akkor választotta alelnökének dr. Laky Kristófot, aki 1878-tól 1882-ig, elköltözéséig elnökként irányította az egyesületet.

Laky Kristóf
(Laky Kanizsán a királyi ügyészség első vezetője volt 1872 és 1882 között. Szombathelyre költözve a törvényszék elnöke, majd kúriai bíró lett.)

 

1902-ben a Társaskör a Lovák-ház emeletére tette át székhelyét.
Így a szabaddá váló termekkel felfelé bővíthette kávéházát Kardos József, az akkori tulajdonos.
Kardos, aki évekig dolgozott főpincérként a létesítményben, 1901-ben vásárolta meg a kávéházat a Zalaegerszegre költöző Tivolttól. (Mint Tivolt a helyi lapban sokkal később megírta, távozása után nem igazán találta helyét, mert egy városból, ahol „mindenkit” ismert már, szülővárosába került, de ott már nem ismert „senkit”.)
Az új tulajdonos teljes felújítást is végeztetett. Az újságírónak különösen az újonnan beépített „szellentyűk” tetszettek. Állítólag teljesen füstmentessé tették a helyiséget.

A Központi Kávéházi Asztaltársaság 1910-ben jött létre.
A kávéházat a Centrál szálló (és kávéház) megépülése ítélte megszűnésre. Tulajdonosai (Kardos József és Steiner József) 1913 májusában rendezték meg 200 törzsvendég részvételével a búcsúestet.
Nem sokkal később Tivolt Jánosnak levelezőlapot kézbesített a posta: „Záróra! – Becsukjuk a Központot… Üdvözöljük, aki azt megnyitotta!”
A lap többi részét aláírások sokasága borította. A törzsvendégek nem feledték hajdani vendéglátójukat.

•1906-os írásából tudhatjuk, hogy a városban hosszabb időszakokat töltő idegent mennyire meglepte az ismertebb kávéházakat látogató közönség eltérő jellege. Akiket az egyes intézményekben talált:
„Korona”: katonatisztek, diplomások, vagyonosok.
„Szarvas”: gazdag kereskedők.
„Központ”: polgárság, hivatalnokok.

•Talán érzékeltet valamit e helyek záróra közeli hangulatából a Kanizsán született Abonyi Andor verse, a „Kávéházban". 1906-ban jelent meg a helyi lapban.

 

A füstös, meleg kávéházban,
Már minden olyan szomorú.
Bús a pincér, bús a gazda;
És bús a pikoló-fiú…

 

És fáradt, unott vagyok én is.
Vérző lelkem altatom,
S álmodom tüzes csókokról;
A hideg márvány-asztalon…

 

          

Abonyi Andor (1887-1915) és egyik kötete
 

•1905 nyarán a kávéház adott helyet az első városi sakkversenynek.
A tíz induló két fordulóban mérte össze erejét. Az első helyezett Dénes Ignác lett 15,5 ponttal. A második Pintér Dénes fél ponttal szerzett kevesebbet.
A második városi bajnokságra 1911-ben került sor. Érdekes, hogy az első két helyen – változatlan sorrendben – újra Dénes és Pintér végzett.
Mindkét sakkozó középiskolai tanári végzettséggel rendelkezett.
Dénes Ignác 1880-ban született. 1921-ben (négyévnyi orosz hadifogság után) nevezték ki tanárnak a helyi polgári fiúiskolába. Sokáig nem volt ott, Zalaegerszegre költözött. 1944-ben neki is gettóba kellett vonulnia, további sorsáról nincsenek ismereteim.
(1883-ban született testvére, Beck Dezső, helyi ügyvéd Auschwitzban halt meg.)
Pintér Dezső (1885-1969) a városban élte le életét. Több kanizsai középiskolában is tanított.

 

Pintér Dénes az 1950-es évek első felében

 

•Az 1885-ben alakult Nagykanizsai Magyar Irodalom és Műpártoló Egyesület is itt, de a második emeleten bérelte helyiségét 1887-től. Kezdetben az Oroszlán szálló földszinti részében használtak három termet.
1895-ben Irodalmi és Művészeti Kör névvel kezdte újból tevékenységét.
1920-ban megszervezték zenekarukat is. Ehhez megvásárolták a megszűnt tűzoltó-zenekar hangszereit is. Az együttes vezetését rövid idő elteltével Ketting Ferenc vette át.

 

Ketting Ferenc
(1887-1978)

(Jeszenői Csaba gyűjtéséből.)

 

Ekkor már (1921-ben) a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör nevet viselte az egyesület, amely a második világháború után nem működött tovább.

•1883-tól a Zrínyi utcai oldal első emeletén voltak a Nagykanizsai Szabadelvű Kör helyiségei.

•A bazárárus, aki üzletével nevet adott az udvarnak:

 

1903

 

Armuth hatvannyolc esztendőt élt, 1930-ban halt meg.

•Az 1900-as évek legelejének címtárai szerint az épület udvari részében dolgozott Doór István férfiszabó. Negyvenkettő esztendeig volt a város önálló iparosa, ami idő alatt munkájával nem csupán ismertté, de elismertté is vált.
Amikor aztán betegeskedni kezdett, kevéske megtakarítását a háborús viszonyok gyorsan felemésztették. Halálakor, 1922-ben feleségével együtt már nyomorgott. Hetvennégy esztendőt élt.

 

(Dr. Fodor Zsolttól a Thúry György Múzeum révén.)
 

•Természetesen az ingatlan nagyszámú lakását bérlők használták. 1909-ben egyikük Király Sándor városi mérnök volt:

 

Mérnök úr otthon

(S Varga György jóvoltából.)
 

•A két udvart elválasztó szárny padlásterét különlegesen alakították ki. A második szintre itt egy (már nem létező) napfény-műtermet építettek, amelyben, egyes időszakokban kimondottan neves mesterek is dolgoztak.

 

    
Az udvarokat elválasztó szárny a századfordulón és jelenleg
(A cégtáblán elég jól olvasható, hogy ekkoriban Mathea Károly fényképész használta a műtermet.)

Napfény-műterem egy 1888-as rajzon

 

A következőkben a Zalai Közlöny és a Zala 1914-ig megjelent hirdetései alapján veszem sorba, hogyan követték egymást itt a fényképészek.

•A műterem − valószínűleg − első használója a Varga testvérek egyike, Varga György volt. Nagyon rövid ideig dolgozott itt, ezt követően, testvérével együtt, már csak Zágrábban tevékenykedett.

 

         

 

 

 

                         

(TGYM és fortepan.hu)
(Jobbra egy valószínűleg 1882-es kép.)

 

A Varga testvérek Zágrábban:

 

                
1880-as évek, 1893 és 1895

1909

 

•Vargáékat váltva, 1882-ben kezdte itt tevékenységét Décsey Ede. Az elérhető források szerint neki volt pesti műterme is, már kanizsai megjelenése előtt, de párhuzamosan is. Ezzel szemben, 1885-ben a Kolozsvári Fényképészeti Lapok harmadik számában egy kollégája nagykanizsai fényképészként nevezi meg.
Az viszont biztos, hogy kanizsai működését ekkoriban befejezte. (A helyi múzeum őriz olyan felvételeket, amelyek hátlapja szerint volt időszak, amikor Décsey és Istvánffy Ilona közösen működtették az itteni műtermet.) A továbbiakban Pesten dolgozva szerzett magának valódi rangot a szakmában. Hírességek sorát fényképezhette és 1890-ben elnyerte a császár és királyi udvari fényképész címet.

                     
1882 és 1883

 

     

(Kunics Zsuzsa derítette ki, hogy a felvétel eredetijét még Varga György készítette.)

 

  

Jobbra Jókai Mór fényképe

 

•Egy 1885-ös hirdetésből tudhatjuk meg, hogy decemberben Istvánffy Ilona már önállóan dolgozott itt. Minden bizonnyal ő volt a mesterség első női művelője a városban.

1885

 

                         

                                              (1899)

Sokáig nem maradhatott e helyen, mert 1890-ben már az Ady utca 6. szám alatti műtermét hirdette Istvánffy D.
•Haas Miksa az a mester, aki munkásságáról lényegében nem tudok semmit.
Két felvételét ismerem. A hirdetések, a további fotók hiánya arra utalnak, hogy Haas csak nagyon rövid ideig dolgozhatott Kanizsán.
 

                   
(A háttér szokatlan megválasztása a kép mai szemlélőjének kimondottan előnyös. Üzenet abból az időszakból, amikor a zsúptetős lakóház még megszokott dolog volt a városban.)

(flickr.com)

 

       

(Kertész Tamástól.)

 

•Fodor József fényképész letelepedéséről 1887 májusában adott hírt a helyi sajtó, dicsérve hazai és külföldi mestereknél szerzett szakképzettségét.

1887

 

 

                      

 

    

(Dr. Károlyi Attila gyűjteményéből.)

 

•A nagyszebeni születésű Uher Ödön (1859-1931) volt az a Kanizsán is élő, dolgozó fényképész, aki Budapesten kiemelkedően jó nevet szerzett magának.

Uher Ödön

                     
1891 és 1894

 

            

(fortepan.hu)

 

Mint hirdetéséből látható, 1891-ben került a városba.
Kanizsai éveinek hosszú távú következményei is lettek. A helyi református gyülekezet anyakönyve szerint fia, Ödön 1892. augusztus 30-án, leánya, Gizella 1894. január 10-én Nagykanizsán született. Ugyanitt kiderül, hogy a fényképészként megnevezett Uher felesége Szénássy Anna volt.

 

Felesége személye magyarázhatja, hogy Uher 1894 májusában arról tudósította ügyfeleit, hogy a Városház (Ady) utcában átvette a Szénássy-féle „fényírda” működtetését is. (Az Ady utca 6. szám alatti, eredetileg Fiedler Gyula által használt műterem.)

 

 

        

(Dr. Károlyi Attila gyűjteményéből.)

      
Uher felvételén Knortzer Györgynek, a Tűzoltó Egylet főparancsnokának öt lánya közül négy
(Balról: Paula [1882-    ], Margit [1880-1942], Aranka és Anna.)
(A kép eredetije Miha Tamásné [Janda Klára] tulajdonában.)

 

Uher 1895 tavaszán családostól Budapestre költözött. Műterme még neve alatt működött, de a tényleges tevékenységet már Mathea Károly végezte ott.
1896-ban felesége még tagja volt a helyi Keresztény Jótékony Nőegylet választmányának.
Uher 1900-ban budapesti mesterként kapta meg a császár és királyi udvari fényképész címet.

 
Uher egyik képe a városról

 

1911-ben – Németországban tett tanulmányútja után – Pesten, a Kossuth utcában lévő műtermét filmkészítő üzemmé alakította, majd létrehozta az Uher filmgyárat.

 

                                        
1916                                                                         1918

 

Ebben 1912 és 1918 között huszonnégy játékfilm készült. Közülük kettő:

 

    

„Mire megvénülünk” (1916) és „A bánya titka” (1918)

 

•Főrendezője fia (Ödön) volt, aki a filmgyártáshoz kapcsolódó találmányai (másológép, hívógép) révén is ismert.

              
Ifjabb Uher Ödön (1892-1989) 1920-ban és idősen

 

1919-ben ő az Omega filmgyár egyik alapítója lett. Ezután Berlinben filmtechnikai vállalatot hozott létre, repülőgépek tervezésével foglalkozott, majd gyártulajdonossá (fényképezőgép, magnetofon, hűtőszekrény) vált.

 

 

                   

 

•A műterem következő tulajdonosa Mathea Károly (1861-1933), Uher korábbi munkatársa lett. Uher utódjaként hirdette magát.
1895-ben egyike volt az Irodalmi és Művészeti Kör alapítóinak.

        
1897 és 1906

(A helyi lap már 1895 őszén hírt adott egy felvételéről.)

 

 

(fortepan.hu)

 

                          

 

 

Az ifjú pár egymással és hozzátartozóikkal 1919 júliusában
(A képek eredetije Vargha Ildikó [Miklós Zoltánné] birtokában.)
 

Mathea megjelenésével megszűnt a fényképészek cserélődése e helyen. Sőt! Ő lehetett közülük az utolsó. Az 1926-os címtár még őt nevezi meg itteni mesterként.
Igaz, a felsorolásban szerepel egy Fényes Berthold nevű fényképész is a Fő út 8. címen. Könnyen lehet, hogy nem létezett két műterem akkor sem, hanem már Fényes végezte az érdemi munkát az idős Mathea helyett. (Az új mester az 1930-as években Csurgón nyitott magának műtermet.)

•Itt térek ki arra, hogy 1916-ban a Mathea család síremléket állíttatott az előző évben nyolc esztendősen meghalt kisfiújuk – Elemér – sírjára. A márványból faragott kompozíciót a köztemető első művészi síremléknek nevezte a helyi lap újságírója.

Olaszországban – a gyermek fényképe alapján – készült, alkotója neve nem maradt fenn és a szobron sem találjuk meg.

 

                           

 

•Az 1869-től a városban élő Hoffmann Mór (1843-1915) 1875-ben került a polgári iskolába tanítani. 1874-től – indulásától – szerkesztette a „Zala” című lapot. 1882-től a lap társszerkesztője volt. 1902-ben költözött Budapestre. Akkor már a polgári iskola nyugalmazott igazgatója volt.

 

Az első próbálkozás

 

                                       

Hoffmann Mór                                                                                        Hevesi Sándor

 

Az ő fia volt Hevesi Sándor (1873-1939), a Nemzeti Színház igazgatója.

A család kezdetben itt lakott. Egy 1883-as hirdetés szerint már a Kinizsi utcában volt a lakásuk.

•A két világháború között a házban volt a Drávakavics Kitermelő Vállalat központja.

 

 

A céget 1921-ben alapította Pauk Vilmos mérnök.

 

1903

  

           

Pauk Vilmos (1879-1944) és Rédei Imre (1888-1944)

 

Egy év múlva társult Rédei Imrével. 1923-tól Rédei Imre és társa szerepel a cégbírósági adatokban tulajdonosként. (Rédei helyben volt a vasút főmérnöke.)
A vállalkozás tevékenységére emlékeztet Gyékényes tórendszere.
 

 

Csomagolópapír az 1940-es évekből

 

•A ház a második világháborút követően évekig helyet adott a városházi hivataloknak is.

•Az északi udvarban áll az Ady utca 4. számú lakóházból áthelyezett ón fiúcska figura.

•Az ingatlan udvari része – a Bazár udvar – nem egyetlen volt korábban a városban, amely saját nevet kapott. A 19. század második felében a Vasember-ház udvarát csak Nagy udvarként emlegették, az Eötvös tér 30. szám alatt pedig a Vas udvar várta a vásárlókat.
Ennek is része volt abban, hogy a város önkormányzata 2002-ben a lakosság javaslatainak begyűjtése után néhány belvárosi udvarnak nevet adott:
Ady utca 1.: Harang udvar, Erzsébet tér 1.: Aradi udvar, Erzsébet tér 14-15.: Kiskastély udvar, Erzsébet tér 18.: Szever udvar, Erzsébet tér 20.: Szerb udvar, Fő út 4.: Mester udvar, Fő út 5.: Vár udvar, Fő út 6.: Zsinagóga udvar, Fő út 7.: Korona udvar, Fő út 8.: Bazár udvar, Fő út 10-12.: Belus udvar.
Valamivel később az építési vállalkozók kérésére még két elnevezés született:
Ady utca 35.: Zerkowitz udvar, Kinizsi utca 2.c: Kinizsi udvar.
Ezek bejárata elé, a járdába ágyazva alumínium-öntvény névtáblák kerültek.

 

    

 

A belváros rekonstrukciója során az öntvények szinte mindegyikét elpusztították.

 

Volt egyszer egy (kettő) „ARADI UDVAR”
(2018 júniusában.)
 

231. Nagykanizsa, Fő út 9.                                                                            (Weiser-ház*)

 

•A mai ház két pici, földszintes elődje is a Weiser család birtokában volt.
Közülük a keleti oldal épülete oromfalával fordult az utca felé. Az 1870-es években Schwarzenberg Ignác, a jómódú magyar szabó (sötét posztó csizmanadrágok, mellények, dolmányok készítője) dolgozott benne. (A céget Schwarzenberg Regina birtokolta.)
A „Korona” szomszédságában, a másikra merőleges tájolással álló épületben hosszú időn át a Rotschild-féle üvegkereskedés várta vevőit. (Az 1906-ban, 83 éves korában meghalt Rotschild Albert lehetett tulajdonosa.) Ezt követően Gross Mór kocsmáros fia, Miksa (1904-ben, hatvan évesen hunyt el) mészárosmester használta az üzlethelyiséget.
Weiserék öreg házai korántsem voltak a Fő út díszei. Egy apró faluban sem büszkélkedtek volna velük. A helyi lap is megengedett magának némi élcelődést a látvánnyal kapcsolatban:

1873

 

•Weiserék az 1820-as években telepedtek Kanizsára. Az ingatlan 1856-ban Weiser János Károly (1805-1872) vaskereskedő (a Nagykanizsán, 1845-ben született József apja) tulajdonaként szerepel az uradalmi iratokban.
Híres gépgyáruk 1842-ben alapított elődje a Kis Sörház (Ady utca 29.) telkén valamelyik uradalmi épületében működött. E műhelyben tűzszekrényeket, gőzgépek egyéb alkatrészeit, kovácsárukat készítettek. Ott volt vaskereskedésük is, az „Arany Kaszához”, de azt, még új házuk megépülése előtt, ide költöztették.
 

 

 

1892

 

A századfordulón

 

A két világháború között

 

1950 körül

 

•A mai ház Weiser József (1845-1918) gépgyáros lakóházaként 1885-ben, 1886-ban épült, eklektikus stílusban, Ludwig Schöne terve szerint.

 

                         

Weiser József (TGYM)                          Schöne egyik szobra Bécsben

 

 

A bécsi építész az időszak felkapott tervezőjének számított a városban. Azok vették igénybe szolgálatait, akik megengedhették maguknak az általa megálmodott, gazdagon díszített épületek magasabb költségeit.

 

      

 

              

A két egyforma második emeleti erkély kovácsoltvas korlátjának közepén egy-egy „W” betű emlékeztet az építtető családra
 

  

 

  

 

  

 

                

 

                

 

                   

1976-ban

(Thúry György Múzeum.)

 

A lépcsőházi fogódzkodást segítő hajdani kötelet oroszlánfejek tartották
(1995)
 

•Földszintjén a tulajdonos vaskereskedése és raktára helyezkedett el.

 

1893

A kereskedést 1909-ben megvásárolta Bäder József (Weiser addigi üzletvezetője) és budapesti társa, Fischer Jakab Károly (hatvannegyedik évében járt, amikor 1935-ben meghalt). A vállalkozás a két világháború között is tulajdonukban maradt.
 

A cég 1911-es árjegyzéke Münz és Balog nyomdájában készült
(Thúry György Múzeum.)
 

1920

 

(Thúry György Múzeum.)

 

•Az épület – belsejében is – több helyen őrzi eredeti kialakítását.

Szép a lépcsőház ajtaja és a lépcső korlátja, az alsó részére állított lámpával.

A kapualjban, a lépcsőházba vezető rövidke folyosó feletti fülkében egy szoborcsoport (két fekve támaszkodó alak között egy méhkas) van elhelyezve. Az adatok között nincs olyan, amely bank itteni működésére utalna; elképzelhető, hogy a mű máshonnan került ide.

 

Az 1890-es években

(Thúry György Múzeum.)

 

A vaskereskedés még az államosítás után is évtizedekig működött, de „modernizálásakor” az üzlethelyiség három oldalán kialakított, díszes kovácsoltvas korlátú galériáját elbontották.

Közvetlenül az emeleti rész alatt, a homlokzaton viszont még halványan látható a felirat: WEISER J. C. VASRAKTÁRA.

Sajnos a kirakatok vasredőnyeit 2007-ben eltávolították, de felső részükön a szép kovácsoltvas védőrácsok ma is a helyükön vannak.

 

 

A homlokzat 2012-es rendbetételekor a tulajdonosok még Weiser vaskereskedése hajdani feliratát is rekonstruáltatták

 

A földszintről az első emeletre 2017-ben:

 

 

           

 

     

 

                    

 

(Facebook: Magyar Éva.)
 

Az udvar északi oldalán húzódó szárny félemeletén volt az étkező és a konyha.

 

Balra az étkező, jobbra a konyha
(Thúry György Múzeum.)

 

Még léteznek a mennyezet fából faragott díszei és a hasonló kialakítású hajdani ételkiadó is.

•2015 végén már százhúsz fontosabb kanizsai épület falán olvashatták a járókelők azok rövid történetét.
A táblákat vállalkozások, magánszemélyek, intézmények állíttatták. Az első e házra került fel 2003-ban.
 

 

•Strasser Márton (1876-1944) látszerész nevével először a helyi lapok 1905-ös évfolyamában találkozhatunk. Ekkor a Városháza épületében bérelt vállalkozásának üzlethelyiséget. A továbbiakban gyakran költözött a belváros egyik épületéből a másikba. Amikor az alábbi reklámot megjelentette (1920) itt volt a boltja és a műhelye.

 

1920

 

1921 végén társult Szakáts Gyulával. Ezt követően elköltözhetett a városból, mert a továbbiakban személyét már nem említik az újságok.

•1906-ban Strasser kezdeményezésére alakult meg a Nagykanizsai Sport Club, amelynek alelnöke lett. Nagyjából nyolcvan taggal kezdték meg működésük a polgári iskola tornatermében.

•A ház előtt állt az 1934-ben felállított első két, zöld színű nyilvános telefonfülke egyike. A másik az Erzsébet tér 20. számú ház elé került.

 

1939

(Jobbra az 1934-ben kihelyezett két nyilvános telefonfülke egyike.)

 

232. Nagykanizsa, Fő út 10-12. (Belus udvar)                                              (Dobrovits-ház*)

 

A 19. és 20. század fordulóján

(Balról a második ház.)

 

•Dobrovics Dömötör (ötvenhárom esztendősen, 1881-ben hunyt el) apjától, Dobrovics Péter méteráru-kereskedőtől örökölte az emeletes házat, amely a 10. számú telek utcai részén állt. (Az apa egyik utazása során vesztette életét: lovai megbokrosodtak.)

Az ódon hangulatot árasztó Dobrovits-ház lebontásakor a város egyik legöregebb lakóháza volt.

 

 

 

           

(Jobbra a Fő út, balra a Bazár udvar felőli szárny.)

 
Négy kép az 1970-es évekből
(Az utcai és a Dobrovics Dömötörné által építtetett, ma is létező ház kapcsolódása.)
(Az eredeti felvételek dr. S. Nagy Katalin tulajdonában.)

 

Kiss Judit 1976-os képe

(Thúry György Múzeum.)

 

                  

Belső részletek 1978-ban
(Thúry György Múzeum.)
 

•Dobrovics Dömötör második felesége (Csók Ilona, aki 1927-ben, élete 82. évében halt meg) már özvegy volt, amikor – 1885-ben – felépíttette a ház ma is álló, udvari szárnyának északi részét. Az épület tervezője, kivitelezője Sallér Lajos volt.

 

   
Az ingatlan északi fele 1885-ben és az új ház alsó szintje
(Jobbra a Fő út.)
(Thúry György Múzeum.)

 

A földszintjén akkor kialakított pékséget – más pékségei mellett – Gärtner Vilmos működtette. Eredetileg a Zrínyi utcáról is bejárata volt az ingatlannak és hozzá tartozott az ottani, 37. számú földszintes ház. Családjával ott lakott a pékmester.
Az 1917-es térkép már a maihoz hasonló állapotot tükröz. Az 1885-ös építésű ház dél felé bővítve látható, a jelenlegi méretű és nem áll a területet kettéosztó építmény sem.

Az 1937-es címtár szerint már Gärtner veje, Márkus Károly volt a pékség működtetője.
 

  

 

• A 18. század második felétől megjelenő görög kereskedők közül a Dobrovicsok fontos szerepet játszottak a város életében. Közülük elsőként a textilkereskedő Ignác kerülhetett a város polgárai (purgerei) sorába 1810-ben.

A család görög eredetűnek vallotta magát, amit bizonyít a görögök 1793-as összeírása, de Dobrovics Mihály felesége, Elena (máshol Anna, Jelena, Helena) is görög (Mauritzi) családból származott.

•A család utolsó Kanizsán élő tagját, Dobrovits Milánt (Dömötör – második házasságából származó – fiát) 1906-ban választották a letenyei kerület képviselőjévé.

 

Dobrovits Milán

(1873-1955)

 

Dobrovits sikerének híre nem okozott örömmámort a „Zalai Közlöny” szerkesztőségében.
Előbb megírták, hogy miként fejtette ki véleményét Dobrovits „a letenyei kerület demokratikus érzelmű választói előtt” az általános, titkos választói jogról:

„− Hát, ha a választói jogról való véleményemet akarják tudni, igen tisztelt választópolgárok, azt is megmondom. Ez éppenséggel nem veszedelmes »portéka«.
Ez annyit jelent, hogy ti, kedves választópolgárok − kik engem »szeretett képviselőtökké« fogtok megválasztani − ezentúl is, minden körülmények között szavazni fogtok. Ezt ígérem és ez így lesz. Ha pedig esetleg fiaitoknak és unokáitoknak is megadjuk ezt a szép és sokat jelentő jogot, azt hiszem, ti sem vagytok ellene."

Az újságíró szerint a képviselő maga mesélte el így az esetet a Központ kávéház egy jókedvű társaságának kérésére.

Ezek után a cikk alkotója még közölte, hogy a nagy horderejű kijelentést a kerületben hatalmas lelkesedéssel vették tudomásul, majd döntött, dicsérni is fog:

 

„A kanizsai lapoknak illő dolog is feljegyezni, hogy Dobrovics Milán képviselő hétfőn már bent lesz a »házban«. Természetesen a t. képviselőházban. Örülnek is ennek a kanizsaiak. Az öröm okait a következőkben összegezhetjük:
1. Dobrovics Milán kanizsai ember.
2. Dobrovics Milán »elegáns alakja« azt a hiedelmet keltheti Pesten, hogy itt minden ember elegáns, vagyis rendelkezik azokkal a kvalitásokkal, mely − kanizsai vélemény szerint − képviselőségre predesztinál.
3. Dobrovics Milán nagyon sok képviselőházi jegyet fog kijárni.
4. A »Központ« kávéháznak is van képviselő törzsvendége.
5. Farsangi mulatságaink nagy sikerrel kecsegtetnek, mert Dobrovics képviselő úr pompás bálrendezői ötleteket fog hazahozni.
A »szemelvényeket« csak helyszűke miatt nem folytatjuk. A felsoroltakból is láthatjuk, hogy van okunk az örömre.
Az igazság kedvéért fel kell még jegyeznünk, hogy a pesti lapok országgyűlési tudósítóinak − újságírói nyelven mondva − »jó anyag« lesz Dobrovics Milán képviselő úr, kiről, ha nem csalódunk, a következőket fogják néhány nap múlva feljegyezni: »A képviselőház új tagjai közt feltűnik Dobrovics Milán a letenyei kerület új országgyűlési képviselője, kinek elegáns alakja sok dolgot fog adni a hölgy karzat gukkereinek.«
Lesznek ezért irigyei is Dobrovics Milánnak, de jól mondotta az ünneplés egyik szónoka: »inkább száz irigye legyen, mint egy sajnálkozója«.
Egyebekben sok szerencsét az új pályához.”

 

Dobrovits 1909 nyarán saját lapot indított. Az „Országos Néplap” első számát már a politikailag közel álló (szintén függetlenségi érzelmű) „Zala” sem hagyhatta szó nélkül.
Előbb az új lap által adott programot, annak ígéreteit (fűt és fát) kifogásolták. Például az állítást, amely szerint, ha létrejön az önálló magyar nemzeti bank, minden magyar embernek háromszor annyi pénze lesz, mint előtte.
Igazi botránykőnek azonban „A nemzet vezérei.” felirattal közölt arcképcsarnok találtatott. Ezen Dobrovits nagy, egészalakos fényképét olyan egyéb vezetők kisebb képei vették körül, mint: Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Justh Gyula Batthyány Tivadar, Holló Lajos.
A „Zala” újságírója így jutott a végső következtetésre, hogy az új lap „legközelebb a borsfai bíró arcképét fogja közölni nemzetünk másodrendű vezéreinek arcképcsarnokában”.
Sokkal kíméletlenebb volt a „Huszadik Század” című folyóirat 1909 augusztusában.
A magát beköszöntőjében perzselően magyarnak, demokratikusnak és liberálisnak ígérő lapról itt is megemlítették, hogy míg Dobrovits 18 centiméteres fényképet érdemelt, addig a nemzet többi vezére csak 7 centimétereset, de ezután a közölt programot szedte a cikk írója ízekre. Végül elrettentésül egy részletet idézett az újságból. Ezt közlöm én is (normál betűkkel a folyóirat megjegyzései):

„János gazda a képviselőnél.
(Nyilván állandó rovatnak készül.)

 

Képviselő: Hát János gazda, mi jó szél hozta hozzám?
János gazda: Hát mán megkövetem a nagyságos képviselő urat, én olyan deputáció félében jöttem...
Képviselő: Deputációban?
János gazda: Igenis. Mert hát valami fúrja a komák oldalát. Nem tudjuk, hogy hányadán vagyunk a fránya néppárttal. Azt mondja az Istók komám meg a Ferke komám — az, aki azelőtt néppárti volt: — »János koma, te a jövő héten úgyis fölmész Pestre, keresd meg a képviselő urat, s kérdezd meg tőle, hogy van az, hogy a néppárt, aki azt mondja, hogy a népért van, nem akarja a magyar bankot, hanem az osztrákot?«
Képviselő: Aztán nem lát át kend a néppárt szitáján?
János gazda: Nehéz az kérem, mert a szita igen sűrű.
Képviselő: Hát nem vette még kend észre, hogy a néppárt hatvanhetes, és a hatvanhét pedig Béccsel szűri össze a levet.
János gazda: De hát ők azt mondják, hogy jó magyarok...
Képviselő: Azt is mondják, hogy a népnek a pártja.
János gazda: Aztán Rakovszky a Kossuth-nótát is már énekelte...
Képviselő: Igen, de a Gotterhalte szövegével.
János gazda: A hán! Már pedzem! Tehát ők mindig az ellenkezőjét értik annak, amit mondanak.
Képviselő: Hát persze, János gazda.
János gazda: Nohát, köszönöm, képviselő úr. Most már értem. Majd résen leszünk. Isten áldja, képviselő úr!
Képviselő: Isten jó nap, János gazda. Aztán ha megint valami fúrja az oldalát, csak látogasson meg. Mindig szívesen látom.
(Íme! Ilyen hülye parasztok millióira volna szükség, hogy ez a hazudozó képviselő hitelre találjon.)”

 

Pedig Dobrovits sok helyi egyesületben (Nagykanizsai Általános Munkásképző Egyesület, Ifjúságképző Sport Egylet, Ifjúsági Kör, Petőfi Asztaltársaság, Keresztény Jótékony Nőegylet, Nagykanizsai Háztulajdonosok Szövetsége) játszott vezető szerepet elnökként, díszelnökként, főtitkárként. Tizennyolc éven át igazgatta a munkásbiztosító kerületi pénztárát.
Hatvan évig, 1955-ös haláláig volt a helyi görögkeleti egyházközség – utolsó – gondnoka.
•Az épületben működött hosszú évtizedekig Jack Frigyes órás (itt a dinasztia mindhárom generációjára gondolok) műhelye, üzlete. Bejárata a Dobrovics-ház nyugati szélén nyílt.

1862

 

Elgondolkodtató, hogy Jack a Zalai Közlöny indulásakor az első hirdetők egyike volt, de ezt követően soha többé nem reklámozta helyi lapban üzletét.
Így arról is csak egy újsághírből lehet tudni, hogy egy időben fényképészként is dolgozott.

1865

 

1867 februárjában is megjelent egy hasonló hír, de a továbbiakban még utalást sem találtam e tevékenységéről. A műterem helyére vonatkozó adat sincs: akár itt is lehetett.

 

                  

 

1911

 

•Egy későbbi fényképész a házból:

 

1943

 

A mester egyik munkája 1941-ből

 

233. Nagykanizsa, Fő út 10-12. (Belus udvar)                                                    (Kocsiszín*)

 

Látvány a Weiser-házból 1900 körül

 

A Patikaház a századfordulón

(Jobbra.)

 

 

A Patikaház a századfordulón

(Balról a második.)

 

(A két szobor 1952-ben, ugyan megcsonkítva, de megvolt a patika helyén nyílt üzlet raktárában. Fülkéik még léteztek.)

 

 

A gyógyszertár és az udvari kocsiszín 1940 körül

(Thúry György Múzeum.)

 

1943

 

 

Az udvar az 1970-es években
(Balra a 10. szám, jobbra a 12. szám alatti ház kapualja. A két udvart elválasztó fal már nem áll.)
(A kép eredetije dr. S. Nagy Katalin tulajdonában.)

 

              

Kiss Judit 1976-os képei

(Thúry György Múzeum.)

 

• 1861-et megelőzően Szép Károly földszintes háza állt itt, a 12. számú telken. Benne működött az általa létesített gyógyszertár. Engedélyezését Szép már 1831-ben kérte, de megnyitására csak 1836-ban került sor.
A jómódú Szép Károlyt 1840-ben és 1852-ben is városbíróvá választották, illetve nevezték ki, 1848-ban a város nemzetőrségének egyik századosa volt. 1867-ben halt meg, élete 69. évében járt akkor.
•1861-ben az ingatlan új tulajdonosa Belus József (1831-1880) gyógyszerész (később polgármester) lett, aki még abban az évben a telek utcai részére felépíttette emeletes, romantikus stílusú Patikaházát.
Belus 1850-től két esztendőt gyakornokoskodott az itteni patikában, amely akkoriban Fábián József gyógyszerész tulajdonában volt. Miután az 1850-es évek végén visszatért a városba előbb megvásárolta Fábiántól a patikát, majd Szép Károlytól a házat is.

       
Az Igazsághoz címzett gyógyszertár egyik termékéhez (Úti krém) készült hajdani nyomódúc és annak tükörképe
(Steinhardt László gyűjteményéből.)
(A nyomódúc az 1860 körüli évekből származhat. Akár Fábián, akár Belus készíttethette.)

 

1867

 

A patika 1982-ben lebontott házából csak a kocsiszín épülete maradt meg az udvaron, amelyben – a személygépkocsik megjelenéséig – a mindenkori tulajdonosok fogatukat tartották.

 

    

A kocsiszín déli oldala mentén álló későbbi épület

 

                            

Belus József (TGYM)                                           Fogat (1888)

           

•Belus és leszármazottai itt működtették tovább Szép Károly Igazsághoz címzett patikáját. A ház csaknem egésze (az emeleti lakástól eltekintve), a pincétől a padlásig gyógyszertári célokat szolgált.

 

Boríték Belus Lajos (József fia) idejéből, az 1890-es évekből
(12 x 8 centiméter.)
(Dr. Fodor Zsolttól.)
 

•Belus Józsefet választották az 1862-ben alakított Nagykanizsai (Kanizsai) Dalárda legelső elnökévé. Első karmester Goldstein József, második karmester Rózsavölgyi Antal (hetvenhárom évesen, 1891-ben halt meg) lett.
1864-ben Szép Károly, 1866-ban Hauser János követte az elnöki poszton Belust.
Az egylet azonban a személyi ellentétek okán sodródott megszűnése felé.
A vég 1873 végén csaknem el is következett, de aztán a folytatás eszméje győzedelmeskedett. A jócskán cserélődő tagságnak új elnöke (Löwinger Ignác) is lett, de a gondok maradtak. 1877-ben megint újjáalakulás történt, a távozni szándékozó Löwingert pedig ismét elnöknek választották.
Sok minden azonban nem változhatott, mert 1880-ban 24 taggal megalakult a Dalkör, az ellendalárda. Elnöküknek Kovács Béla járásbírót tették meg.
Az áldatlan viszály oda vezetett, hogy évtized végén már egyik énekkar sem létezett.

A következő „megújulás” 1894-ben történt. Nagyjából ötvenen létrehozták a Nagykanizsai Dalárdát. Elnöküknek Vécsey Zsigmondot (akkor még rendőrfőkapitány), karmesterüknek Knobloch Frigyest választották.

•A Belus családtól a ház hamarosan dr. Szukits (Sukitsch) Nándor tulajdonába került.

 

         

A Szukits Nándor által emeltetett kocsiszín tervrajzának részletei
(A tervet Kunics Zsuzsa találta meg. Így derült ki, hogy a kocsiszínt Tóth Mihály építőmester tervezte és készítette el 1886-ban. Jobbra a kocsit tárolták, balra volt az istálló, a középső ajtó mögött szerszámkamrát alakítottak ki. Nyugati irányban a ház folytatódott egy már ott lévő, a Dobrovics-ház udvarárát kettévágó építményben. Talán kocsiszín volt az is.)
(Thúry György Múzeum.)

 

Szukits 1857-től 1898-ig (haláláig) volt gyakorló orvos a városban.

Foglalkozott a város történetével is. Gazdag éremgyűjteményét halála után a város vásárolta meg.

Kereskedőcsaládból származott. A 19. század első felében apja, Szukits (Sukitsch) Salamon, majd Zsigmond (Nándor testvére, aki hetvenhat éves korában, 1917-ben hunyt el) jó nevű, méterárukkal foglalkozó céget működtetett Kanizsán.

 

Dr. Szukits Nándor

(1830-1898)

(Thúry György Múzeum.)

 

•A házhoz erősen kötődő Belus (akkor már Merkly-Belus) család röviddel az államosítások előtt visszavásárolta ősük házát. Sokáig akkor sem maradhatott tulajdonukban.

•A Fő út 10-12. szám alatt jelenleg álló épület 1984 és 1988 között készült.

 

234. Nagykanizsa, Fő út 11.  (képek még: Sugár út 2.)                                     (Babochay-ház*)

 

A felvétel 1877 és 1882 (eddig állt az épület) között készült

(Jobbra Miltenberger Sándor cipész üzlete.)

(Thúry György Múzeum.)

 

•A Sugár út torkolata és e ház helyén állott korábbi, emeletes ház akkor került a Babochay család birtokába, amikor Babochay József az 1790-es évek elején feleségül vette Szlovák Katalint, aki hozományként vitte az ingatlant magával. Katalin apja, Szlovák János szűcs, a város jómódú polgára, városi tanácsos volt.

 

A 2013-as csatornázáskor került elő e tégla a hajdani Babochay-ház helyén

 

2014-ben, a bontáskor hasonlók láttak napvilágot a Teleki út 6. szám alatt
(A „V” betű talán a város tulajdonában lévő téglavetőre utal.)

 

 

A 20. század legelső éveiben

 

A 20. század legelső éveiben

 

A két világháború között

 

Az emeletre vezető lépcső 1976-ban

(Thúry György Múzeum.)

 

              

1960 körül
(MúzeumDigitár.)
 

•A jelenlegi ház Babochay György polgármester lakóházaként 1882-ben épült, eklektikus stílusban. E házról további adatok a „Sugár út” címszó alatt olvashatók.

 

   

 

•A régi házban működött 1877-től néhány évig a Fekete Sas patika, amely 1882-ben azután a Bazár udvarba költözött. 1890-ben folytatta vándorlását; akkortól a Fő út 6. számú épület adott helyet számára.

 

                            

1877 és 1882

 

Itteni emblémái azonban fennmaradtak: az új épület kapualjába helyezték át azokat, ma is ott láthatja az érdeklődő, ha be tud jutni.

 

  

 

A patika empire stílusú berendezését pedig – példásan helyreállítva – a múzeum őrzi.

 

235. Nagykanizsa, Fő út 13. (képek még: Kölcsey utca 12.)                      (Bogenrieder-palota*)

 

•A ma látható ház helyén egykor a Rózsa szálló állt. Itteni épülete földszintes volt.

 

E felvétel lehet az, amelyet Mathea Károly 1911-ben készített a helyi ipartestület huszonöt éves jubileumán
(Az ünneplők készülődnek a Felsőtemplomba vonulni. Balra a Deák tér 10., középen a Deák tér 9., jobbra a Fő út 13. számú épület.)
(Schless Gyulától.)
 

•Knortzer Károly tulajdonában volt, aki a telek északi végén (Kölcsey utca 12.) 1875-re építtette fel a szálló újabb épületét.

•Ebben az új részben rendezkedett be, működtette „Casinóját” az ugyancsak 1875-ben alakult Ipar-, Munkás-, Beteg- és Önképző Egyesület. A szerveződés későbbi tevékenységéről nincsenek adataim.

•Akkoriban ez volt a város egyik olyan helye, ahol a fiatalság – tánciskolai jelleggel – találkozhatott és táncolni tanulhatott. A tanfolyamokat egyfajta bál, a „tánckoszorúcska” zárta.

 

Táncórán (1882)

 

Knortzer (hét szobával, ebédlővel, mészárszékkel rendelkező) szállóját 1888-tól bérbeadással működtette, mert maga 1896-ig Csáktornyán lakott. Visszatérte után a Kis Sörház (Ady u. 29. és 31.) bérlője lett. Lakása is ott volt.

Ezt az ingatlant 1896-ban Bogenrieder József vendéglős és szállodás vásárolta meg.

A szálló 1913-ig működött itt, majd akkori bérlője az intézményt a Fő út 21. szám alá költöztette.

 

 

A szálló épülete már lebontva, az új ház még nem áll

 

               

Bogenrieder József 1897-ben

(1847-1922)

(A felvételt Rózsa György jóvoltából közölhetem.)

 

(Steiner Edgár 1910-es rajza. Zsittney Gábor tulajdona.)
                        

            

          1918 őszén és 1929-ben

 

Az 1950-es évek végén
(Pék Pál hagyatékából.)

 

•A lebontott ház helyén 1914-ben Bogenrieder felépíttette szecessziós stílusú, nyaralószerű palotáját. Az épületet Merbl Arnold temesvári műépítész kivitelezte.

A tervező személye jelenleg ismeretlen, de Deák-Varga Dénes főépítész érdekes lehetőséget vetett fel. Temesvári látogatása során szembesült a ténnyel, hogy több ottani épület és a Bogenrieder-palota karakterjegyei feltűnően egyeznek.
Előzők tervezője Székely László (1877-1934) volt, aki 1903-tól 1922-ig Temesvár főépítészeként tevékenykedett. Könnyen lehet tehát, hogy a kivitelező mellett a ház terve is Temesvárról érkezett.

 

      

 

   

 

                           

 

2016-ban

 

     

Belső részletek

(muemlekem.hu)

 

•Rózsa György hívta fel a figyelmem arra, hogy a két második emeleti erkély jobb és bal szélén elhelyezett kettő-kettő dombormű nem előzmény nélküli. 1907-ben Franz Metzner készített Berlinben a hajdani Rajna Aranya Borház (Weinhaus Rheingold) homlokzatára nyolc hatalmas reliefet. Közülük kettő alapján születtek a Bogenrieder-palota szóban forgó díszítményei.

 

                 
Az ugyancsak Rózsa Györgytől kapott felvételek teszik a feltételezést megalapozottá
(Balra a „Szépség”, jobbra a „Hiúság”.)
 

•Bogenrieder József annak ellenére lett befolyásos embere a városnak, hogy nem volt magyar anyanyelvű: Bécsben jött a világra 1857-ben.
Pikoló (pincérinas) is ott volt, majd önállósította magát. 1872-ben Magyarországra települt, hogy a barcsi vasútállomás vendéglőse lehessen.
1881-től (1918-ig) már a kanizsai állomás éttermét bérelte. Amikor − nyugalomba vonulása miatt − Antal Jenő átvette a „resti” működtetését, a pályafutását méltató egyik helyi lap nem mulasztotta el megjegyezni, hogy tevékenységével hatalmas vagyonra tett szert.
Ebben komoly része lehetett annak, hogy 1890 és 1911 között bérleménye volt a Korona szálló is.
Bogenrieder József 1922-ben halt meg.

•A vasútállomás éttermének bérlője ugyan Bogenrieder József volt, de a tényleges vendéglősi feladatokat egy időben öccsére bízta. Bogenrieder Frigyes 1897-ben, 41 éves korában azonban meghalt.

•A későbbi tulajdonosok közül feltétlenül említést érdemel Bogenrieder József hat gyermekének egyike, a Megváltó gyógyszertár tulajdonosa, Bogenrieder Frigyes (1885-1931). Nemcsak hírneves birkózó volt, de idősödve a sportélet jeles szervezőjévé és támogatójává is vált.                                         

 

                     

 

•Egy bérlő a házból:

 

(Dr. Fodor Zsolttól.)
 

236. Nagykanizsa, Fő út 14. (képek még: Csengery út 2.)                                  (Biztosítópalota*)

 

1900 körül

(A Fő út szokatlan vonalvezetésének oka, hogy a fényképész két felvételét illesztette egymás mellé.)

 

•A mai épület és a Csengery út torkolata helyén hajdan emeletes ház állt.

Azt 1805-ben megvásárolta Széchenyi Ferenc gróf Geber György kalmártól (a 18. század végének egyik leggazdagabb kereskedője volt), majd örökölte fia, István. Ugyanakkor – Barbarits közlése szerint – Széhenyi István 1816-ban eladó házat keresett a városban, ami nincs feltétlenül összhangban az előző adattal.

 

                                                         

Széchenyi Ferenc                                                               A fiatal Széchenyi István (1880)

 

Tény viszont, hogy a Zalai Közlöny 1889-ben közölte annak az 1835-ös záloglevélnek a szövegét, amelynek hiteles másolata akkoriban még megvolt a városi levéltárban.
Ennek értelmében Széchenyi István e birtokaitól távoli házát harminckettő esztendőre zálogba adta Lackenbacher Heinrich kanizsai kereskedőnek (a szerződés szerint Lackenbacher akkoriban a ház lakója volt) és vejének, a kőszegi Schey Fülöpnek.

 

Schey Fülöp

(1798-1881)

Ennek ellenére 1840-ben az épületet megvette Tárnok Alajos, aki a vrászlói, a várossal keletről szomszédos, 24000 holdas uradalom jószágkormányzója lett 1842-ben.
1843-ban továbbadta a házat gróf Zichy Károlynak, az uradalom tulajdonosának, de továbbra is abban lakott; a házat pedig ekkor is – jobbára – Tárnok-házként emlegették.

 

 

Zichy Károly gróf

(1785-1876)

 

Tárnoknak 1857-ig volt itt a lakása, amikor saját, Batthyány utcai házába költözött.

•E házhoz kötődnek a városban 1832-ben letelepedő Wajdits János „kompektor” (könyvkötő és könyvkereskedő, 1834-ben kölcsönkönyvtárat alapító) fiainak vállalkozásai is.

Alajos, a neves szabó 16-18 legényt foglalkoztató műhelye még az 1860-as években is itt volt.

 

1862

 

1867-ben költözött el az épületből József könyvkereskedése (1858-ban vette át apja vállalkozását), újságának kiadóhivatala, szerkesztősége a Deák tér 1. szám alatti Wlassics-házba. A szerkesztőség eredetileg Kaposváron dolgozott, csak 1866-ban került át Kanizsára.

 

1867

 

A cég vezetése 1891-ben került ifj. Wajdits József kezébe. (Az első esztendőben sógorával, Danielisz Lipót könyvkereskedővel együtt birtokolta a vállalkozást.)

1854-ben a házban boltot bérlők nevei között ott található Wajdits Györgyé is.

Többszöri tulajdonosváltozás után (az 1860-as években Wajdits-háznak is nevezték) került a Rosenberg és Welisch cég birtokába az épület 1866-ban.

 

1866

 

A 19. század utolsó éveiben

(Jobbra a Széchenyi-ház meghagyott része.)

 

Ugyanakkor

 

1910 körül

(Balra a Széchenyi-ház meghagyott része.)

 

•A Csengery út 1870-es megnyitásakor a ház nagyobb részét lebontották, maradékához a cég egy szárnyat építtetett a Csengery út mentén.

•Ezt és a Széhenyi-ház megmaradt részét lebontva alakították ki a mai palota építési telkét.

 

 

A bontás

 

A két világháború között

 

Az 1950-es évek első felében

 

Az 1970-es években
(Az eredeti felvétel dr. S. Nagy Katalin tulajdonában.)

 

A városban 1875-ben megtelepedett Első Magyar Általános Biztosító Társaság itteni székházát és bérpalotáját 1913–14-ben építtette.

 

Az eredetileg tervezett portál illeszkedett a homlokzat egészéhez

(Thúry György Múzeum.)

 

Kármán Aladár és Ullmann Gyula budapesti műépítészek tervei szerint, eklektikus, szecessziós stílusban épült. A kivitelező Merbl Arnold temesvári építész volt. Az épület lakatosmunkáit a temesvári Klein Dávid végezte.

A félemeleten voltak a biztosító irodai, felettük bérlakásokat alakítottak ki.

 

         

(A hirdetés 1919 tavaszán jelent meg, az óra 15,5 cm magas.)

(Zsoldos Gyula 1889-ben született.)

 

•Az államosításokat követően alakították meg a Nagykanizsai Kiskereskedelmi Vállalatot. Boltjaikat sorszámozással különböztették meg egymástól. A homlokzaton feltüntetett számok alapján adott nevet az üzleteknek a lakosság is.

A két nagyobb élelmiszerüzlet egyike – a „Negyvenes” – itt működött és modernizálva ma is létezik. Eredeti formáját 1950-ben kapta. Kétműszakos nyitvatartási rendjével tűnt ki társai közül.

 

 

  
A portál és a kínálat az 1950-es évek végén
(A lakosság a portál fölé helyezett fényreklám alapján a „Negyvenes” helyett a „Csemege” elnevezést kezdte használni. Öt évtized után az új tulajdonos e feliratot eltávolíttatta.)
(MúzeumDigitár.)
 

   

2016

 

  

A felújítás után

 

A korábbi Csemege új nevének megalkotásához az elszántak rendelkezésére áll az új cégtábla

 

237. Nagykanizsa, Fő út 15.  (képek még: Kölcsey utca 14.)                                    (Újváry-ház*)

 

•Ujváry Illés tiszttartó háza.

A 19. század utolsó negyedében épült. Az ingatlan része volt a Kölcsey utca 14. szám alatti, 1860-ban már létező ház is.

Az 1860-as várostérkép szerint a Fő úti oldalon már emeletes ház áll. Nem tisztázott, hogy a mai épület kialakításakor annak mi lett a sorsa.

 

  

 

•Ujváry, a város tekintélyes polgára – iskolaszéki tagként is – különösen a népoktatás feltételeinek megteremtését, javítását tekintette szívügyének. Dolgozott a Polgári Egylet elnökeként is.

 

Ujváry Illés

(Thúry György Múzeum.)

 

Halála (1891-ben, nyolcvannégy évesen hunyt el) és az örökösödési viták lezáródása után leánya, Josefa (Simon Zsigmondné) tulajdona lett a ház.

Simonék 1895-ben átalakíttatták az épület homlokzatát. Nem lehetetlen, hogy a régi emeletes ház ekkor kapta mai megjelenését. Ujváry Josefa 1923-ban, hetvenhét éves korában halt meg.

Ujváry Illés fia, Géza képviselte 1920 és 1922 között a várost az országgyűlésben. Ezt követően a városi képviselőtestületben dolgozott.
Nem lehetett könnyű együttműködni vele. Kevés olyan előterjesztést tárgyaltak, amelyet ő nem támadott vehemensen.
Az én őseim, a németujvári Ujváryak építették Nagykanizsát – volt végső érve a vitákban.
Lakóháza még áll (képek: Teleki út 24.).
 

Ujváry Géza

(1864-1933)

(Dr. Károlyi Attila gyűjtéséből.)

 

•1879-es adat szerint az ingatlanon működött Hamburger Lipót sütödéje.

 

1879

(Hamburger 1927-ben, hetvenkilenc éves korában halt meg.)

 

1886

A ház egy másik bérlője

 

•Udvarában volt az 1887-ben született Mayer Klotild gőzmosodája, míg a mosoda 1913-ban fel nem robbant.

Ekkor a tulajdonos vállalkozását a Hunyadi utca 19. szám alatti, saját házába költöztette.

 

1920

 

A mosodát 1922-től férje, Varga Nándor (1888-1943) működtette tovább ugyanott.

 

Varga Nándor 1925-ben
(Thúry György Múzeum.)
 

•A házban az 1910-es évektől Royal, majd Sport néven kávéház és étterem, illetve az 1920-as években Petőfi névvel szálloda is létezett.

 

1911

 

1921

 

238. Nagykanizsa, Fő út 16. (képek még: Deák tér 8.)                                          (Bankpalota*)

 

•A Fő úti oldalon itt állott az a ház, amely az 1810-es évek végén került az Albanich család tulajdonába. Mérete és helyzete arra utal, hogy utóbb ehhez épülhetett a másik szárny és alakult ki a későbbi Weiss-ház.

•Az Albanichok jelentős szerephez jutottak a város történetében.

A Szlavóniából betelepülő szűcs, Albanich Jakab 1797-ben nyerte el a purgeri státuszt. 1813-ban,1814-ben Kanizsa városbírója volt.

 

A 48 évesen, 1815-ben meghalt Albanich (Albanitsch) Jakab síremlékének megmaradt része

 

Fia, a pék Flórián 1848-ban, 1850-ben, 1861-ben újra és újra városbíró lett.

Jelentős érdemei voltak abban, hogy a város 1848-ban és 1849-ben elkerülte a megtorlásokat, bár mindenben segítette a szabadságharcot.

1875-ös halála (élete hatvanhatodik évében járt akkor) előtt három éven át (1872-től) vezette a városi rendőrséget is.

 

1846
(A BALATON-GŐZHAJÓZÁSI TÁRSASÁG 150 ezüst forintnyi részvénye
Albanich Flórián és Löwinger Izrael nevére.)
(Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum.)
 

 

Albanich Flórián síremléke (balra) ma már nem áll
(Thúry György Múzeum.)
 

1896-ban

(Thúry György Múzeum.)

 

•Korábban itt Weiss J. Henrik földszintes, „L” alakú házát találták a járókelők, amelyet aztán a Lugosi (Weiss) családtól 1901-ben vett meg az Osztrák-Magyar Bank.

A Fő úti és a tér felőli szárnyak megjelenésükben két épület benyomását keltették.

•A terménykereskedő Weiss útépítéssel is foglalkozott, például 1871-ben Kaiser Sándorral együtt klinkerezte a Csengery utat. Idősen lett a város pénztárnoka és 1896-os haláláig (hetvennegyedik évében járt akkor) maradt az.

•A mai épület 1903-ra készült el. Székházának építtette az Osztrák-Magyar Bank Hubert József, a bank építészének tervei alapján, eklektikus stílusban.

 

            

1903-ban és a két világháború között

 

      

 

  

 

             

 

                    

 

 

Négy kép a páncélterem ajtajáról

 

A páncélterem ablaka (dél felé a földszinti utolsó a Deák téri oldalon) fedésére szolgáló szerkezet
(Eredetileg ezekkel zárták le munkaidőn túl a helyiség ablakát. Anyaguk acél. Sokkal később az acél külső oldalára még vasbeton falazás is került.)
 

 

            

Az apró udvar

 

A belső asztalosmunkák Muzikár Vince nevéhez fűződnek. (Dr. Fodor Zsolt adata.)

•A bank 1879-ben nyitotta meg kanizsai fiókját.

 

 

1924-től a Nemzeti Bank székháza lett, mert a monarchia összeomlása nyomán a korábbi bankból alakították ki az ország jegybankját; később is pénzintézeteknek adott otthont.

 

1924

 

•A bank történetével kapcsolatos helyi érdekesség, hogy 1919 júliusában a direktórium az aprópénz hiányát megszüntetendő (a fémből készült érmék beolvasztásra kerültek a világháborúban) megegyezett a bank főnökségével 1, 2, 5 és 10 koronás ideiglenes bankjegyek kiadásáról.

 

1919. március 22.

(Thúry György Múzeum.)

 

Ezeket a kanizsai pénzintézetek hozták volna forgalomba a korábbi megye (akkor Alsó- és Felső-Zalavármegyére volt osztva) területén. Nem világos számomra, hogy mind megjelentek-e.

A Steinhardt László helyi gyűjtő birtokában lévő címletek (1 és 2 korona) egyikén Kanizsa belvárosa, a másikon mezőn dolgozó parasztházaspár látható. Mindkét esetben csak a szükségpénz egyik oldalára került nyomat.

 

  

 

•1900-ban, amikor az utcák jelentős része mai nevét kapta, a tanács úgy döntött, hogy egyben hét kerületre osztja a város területét. A környéknek – ez volt az I. kerület – a „Belváros” nevet adták.

A ház sarkán, a nyugati oldalon erre emlékeztet a hajdani névtábla bronz változata. Sajnos az eredeti – a másolat öntésekor – eltűnt.

A kerületek elnevezése (a többi: Zrínyiváros, Szentgyörgyváros, Törökváros, Erzsébetváros, Ráczváros és Felsőváros) nem ment át a köztudatba.

 

239. Nagykanizsa, Fő út 17.  (egyben Kölcsey utca 16.)                            (Harkányi-ház*)

 

•A telek eredetileg a Kölcsey utcáig nyúlt. Az 1860-as várostérkép szerint a Fő úti oldalon már emeletes ház állt. A terület Kölcsey utcai oldalát hosszú, földszintes ház zárta le. Nem tisztázott, hogy a mai épület kialakításakor mi lett a sorsa az emeletes háznak.

A szűk lépcsőház és a lépcső kőből faragott fokai (megjelenésükben a 19. század első feléből származónak látszó részletek) arra utalnak, hogy teljes elbontás nem történt. 

•1865-ben a ház udvari részében nyitotta meg „gépgyárát” Lippics Gyula „szövetkezvén"  Vidats Istvánnal.

 

1865

 

Idősebb Vidats István (1802-1883) 1842-ben létrehozott pesti mezőgazdasági gépgyára országos hírre tett szert.

 

A pesti gyár (1859)

 

A gyáros egyik fia szintén az István keresztnevet viselte. Nem világos, hogy Lippics hirdetése melyikükre vonatkozott, ahogy az sem, hogy a szövetkezés szó miféle együttműködést jelentett köztük.
Akárhogy is, a vállalkozás nem lehetett igazán sikeres, mert nem találkoztam olyan adattal, amely igazolná, hogy Lippics még az 1870-es években is Kanizsán tevékenykedett.
•Nem ismert, hogy a ház, amelynek külseje egy 1896-os felvétel szerint már a mai volt, mikor került Harkányi Ede birtokába.

 

  

 

  

 

•Harkányi (Hirschl) (Hirschel) Ede Bachrach Gyulával, majd önállóan középületek sorát emelte a Monarchiában.

Piski (vasútállomás), Nagyvárad (laktanya), Szabadka (törvényszéki palota és fogház), Déva (törvényszéki palota), Miskolc (három laktanya, több templom és iskola), Kaposvár (laktanya, templom), Sopron (laktanya), Eger (laktanya), Csáktornya (laktanya), Varasd (laktanya, két kórház), Kanizsa (bazárudvari épület, kórház, laktanya, polgári fiúiskola) jelentős épületegyüttesei őrzik emlékét. Bachrach Gyulával közösen alapították, létesítették 1894-ben a Merkur vasgyárat is.

 

Harkányi Ede

(1837-1904)

(Thúry György Múzeum.)

 

Harkányi és Bachrach az 1880-as évektől dolgoztak építési vállalkozóként.  (Egy 1885 elejéről származó újsághír szerint a cég itt, a Fő út 17. számú ház udvarán tárolta a munkához szükséges anyagait.) Építőmesterük Geiszl Mór volt. Előtte fakereskedőként ismerték őket.

Harkányi építési tevékenysége jelentőségét talán érzékelteti, hogy a csáktornyai laktanya építkezését (1896) meglátogatta Ferenc József.

 

 

 

A Ferenc József laktanya Csáktornyán

 

Szabadka

 

Nagyvárad

 

•Harkányi egyik fia, dr. Harkányi Ede (1879-1909) ügyvéd lett, de a fővárosban szociológiai kérdésekkel foglalkozó íróként lett ismert.

Titkára lett a Társadalomtudományi Társaságnak, vezető szerepet vitt a Galilei Körben. Fiatalon halt meg.

•Özvegye, Weiser Gabriella (máshol Ella, Weiser József kanizsai gépgyáros 1885-ben született leánya) fordítóként maga is nevet szerzett a társadalomtudományok e – korábban férje által kutatott – területén.

 

 

 

A két apró gyerekkel (Auguszta és Ede) egyedül maradt Weiser Ellát feleségül vette Schütz Aladár pesti gyermekorvos, aki a gyermekeket örökbe is fogadta.

 

                                        

Dr. Harkányi Ede                                                           Teller Ede

 

•Auguszta – akkori teljes nevén: Harkányi-Schütz Auguszta Mária – 1934-ben Teller Ede felesége lett. Ő az, akit Teller visszaemlékezéseiben jobbára Miciként emleget.

66 évig éltek együtt, egy leányuk (Wendy) és egy fiúk (Paul) született.

•Az 1911-es városi címtárban már ifjabb Köő József (nyolcvankettő évesen, 1949-ben halt meg) nevét találjuk a Kölcsey utcáig terjedő ingatlan birtokosaként. Ő maradt a tulajdonos a két világháború közötti időszakban is. Pénzügyi főtanácsos fia, János 1890-ben született, 1950-ben halt meg.

 

Köő János

 

240. Nagykanizsa, Fő út 18. (képek még: Széchenyi tér 13.)

 

•Az 1822-es térkép itt jelzi Sanveber András (1763-1835) rézműves házát, aki 1791-ben nyerte el a városi polgár státuszt. Ugyanitt állt korábbi háza 1807-ben leégett.

•Az 1860-as és 1870-es években – tulajdonosa után – Breier-háznak nevezték. Itt működött akkoriban Jack Ede bádogos műhelye.

 

1862

(Jack 1918-ban hunyt el. Kilencven esztendősen érte a halál.)

 

•A földszintes ház ezután Weiss Manó birtokába került. Vidor Samu testvére hetvenöt évesen, 1892-ben halt meg.

 

A ház (a bank épületétől balra) 1905 körül
(Kardos Ferenc révén Kovács Béla gyűjteményéből.)
 

•A 19. század utolsó évtizedében és 20. század elején már Deutsch Sándor (1903-ban, hatvanhét évesen hunyt el), majd fia, Deutsch (1907-től Dénes) Lajos tulajdonában volt.
Cégük terménykereskedéssel foglalkozott. Ennek eredményeképp vásároltak 1894-ben a palini uradalom területéből 1200 holdat Bocskán.

 

241. Nagykanizsa, Fő út 19. (egyben Kölcsey utca 18.)                                 (Inkey-ház*)

 

•A 19. század elején pallini Inkey Ádám (1778-1845) nagyrécsei földbirtokos (1819-ben szerezte meg Kanizsán a „purger” státuszt) városi háza állt itt. Az épületet az 1822-es térkép is jelzi. A ház telke a Kölcsey utcáig ért, bár azon az oldalon még a második világháború idején sem állt épület.

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy már Inkey Boldizsárnak is volt háza a városban. Nem lehetetlen tehát, hogy Ádám az ingatlant apjától, Boldizsártól örökölte.

Az 1864-es térkép már emeletes házként jelzi.

 

Az 1970-es évek első felében

(Thúry György Múzeum.)

 

A ház belső, emeleti része a 20. század utolsó negyedében, a tetőtér beépítésekor primitív „modernizálás” áldozata lett.

 

      

 

 

•A század közepétől Zsombor Ferencné (gróf Hugonnay Berta), 1905-től dr. Szigethy Károly törvényszéki orvos, 1949-től a Nagykanizsai Első Temetkezési Biztosító Egylet háza volt.
•Emeletét 1887-ben, élete utolsó évében Inkey Tódor (1858-1887) (Kázmér utód nélkül meghalt fia), 1892-ben a szolgabírói hivatal bérelte. Ekkor került oda néhány évre a járásbíróság és a telekkönyvi hivatal is.
•1894-ben közölt rövid írást a Zalai Közlöny a Hugonnay család történetéről. A cikk szerint, 1810-ben kapott grófi címet Horváth Zsigmond (Vas megye) egy festőnövény termesztésével kapcsolatos érdemeiért.
Kitagadott fia, Zsigmond (1770-1824) 1811-ben nevét Hugonnayra változtatta, de a szentgyörgyi előnevet megtartotta.
Ezzel szemben az 1859-ben megjelent Magyarország családai című könyvben nem esik szó festőnövényekről és kitagadásról sem. Itt az olvasható, hogy 1810-ben a grófi címet és mellé Hugonna falut az ifjabb Horváth Zsigmond kapta a királytól. Horváth az adomány miatt változtatta nevét Hugonnayra.
Akárhogy is volt, a Hugonnay név ebből az időből származik.
Hugonnay Zsigmondnak azután szépszámú gyermeke született. Közülük Kálmán fiatalon, 1858-ban meghalt. Hátrahagyott gyermekeit (hatan voltak) édesanyjuk nem tudta nevelni, mert tbc-ben szenvedett és a fertőzés veszélye miatt távol tartotta őket magától. Így közülük Bélának és az ifjabb Kálmánnak Hugonnay Zsigmond egyik leánya, Berta (Zsombor Ferencné) gyakorlatilag nevelőanyja lett. (Hugonnay Berta férjének nevét esetenként Somborként írták. 1876-ban, hetvenegy évesen halt meg.)
Ezek után nem meglepő, hogy Hugonnay Kálmán 1875-ben a kanizsai törvényszék bírója lett. E házban élt, majd nagynénje halála után (1891-ben, 84 évesen hunyt el) rövid ideig a Batthyány utcában lakott. 1892 végén nyugdíjaztatta magát és Budapestre költözött.
Biztosra veszem, hogy (mint a 21. szám alatt állót) e házat is a család (például: Kálmán) örökölte a grófnő halálakor és csak 1905-ben kerülhetett ki tulajdonukból.
•Említést érdemel, hogy Béla és Kálmán egyik testvéréből, Vilmából lett az ország első orvosnője.

Dr. Hugonnai (Hugonnay) Vilma

 

Ő nem élt Kanizsán, de a református gyülekezet anyakönyve szerint Kálmán Kanizsán született gyermekeinek keresztszülei ő és férje (Wartha Vince akadémikus) lettek.

•Dr. Szigethy Károly (1889-től dolgozott Nagykanizsán) törvényszéki orvosként (1895-től) és a József Főherceg Szanatórium Egyesület tüdőgondozója főorvosaként volt elismert ember a városban.

1912-ben Bariss Gyulával társulva a Park Szálló (36 szoba) felépítéséhez kezdett Balatonkeresztúron (ma Balatonmáriafürdő).

 

Szigethy Károly

 

Szigethy szanatóriuma (A korábbi Park Szálló.)

(1938-ban itt avatták fel az orvos mellszobrát.)

 

Hetvenegy éves korában, 1933-ban halt meg.

•Szigethy felesége, Imrek (Imrech) Izabella a 1920-as években lett a Keresztény Jótékony Nőegylet elnöke.
1943-ban, élete hetvenharmadik évében hunyt el.
 

Szigethy Károlyné

 

242. Nagykanizsa, Fő út 20. (képek még: Széchenyi tér 12.)

 

A 20. század első évtizedében

(Jobbról a harmadik ház.)

 

•Az ingatlan tulajdonosai a város életében ugyancsak jelentős szerepet játszó Tripammerek voltak.

 

A Tripammer-ház 1892-ben kialakított új utcai homlokzata

(Thúry György Múzeum.)

 

A Tripammer testvérek, Károly és Gyula (hatvankilenc esztendősen, 1888-ban halt meg), vaskereskedéssel foglalkoztak. 1847-ben Károly hozta létre (a Keszthely és Kanizsa közötti gyorsabb utazás igényével) a „Kanisai Gyors Kotsi Társaság” nevű vállalkozást. Az elképzelés nem bizonyult életképesnek, 1850-re az ötletgazda teljes anyagi összeomlását okozta.

 

A „Pesti Hirlap” 1848 májusában jelentette meg e hirdetést

(A „Kisfaludy” 1847-ben kezdte járni a Balatont.)
(Az érdekes adalékot Kocsis Katalin találta meg és tette közzé.)
 

Tripammer azonban ezt követően is hihetett a fuvarozás vállalkozási lehetőségeiben. A vasútvonalak megépítése után Stánitz Róberttel állt össze a pályaudvar és a helyi kereskedők raktárai közötti áruszállítás lebonyolítására – most már sikeresen.

•Gyula fiai közül ifjabb Tripammer Gyula 1885-től 1916-os haláláig igazgatója volt a Nagykanizsai Takarékpénztárnak.

Tripammer titkárként segítette a helyi vöröskeresztes tevékenységet is.

 

Tripammer Gyula (1857-1916)

 

•Megalakulásától ügyvezető elnöke volt a Nagykanizsai Szépítő Egyletnek.

Rendkívüli érdemeket szerzett: a Sétakert létrehozása nélküle nem történt volna meg. Ráadásul elkészítette a kert vázlattervét, ő felügyelte a létesítést, a kényesebb növényeket maga ültette el.

A szerveződés létrejötte nem volt problémamentes. Már 1892-ben megalakult Nagykanizsai Szépítő Egyesület névvel. Aztán a semmittevést megelégelve új tagokat toboroztak, új vezetést és új nevet (Nagykanizsai Szépítő Egylet) választottak. Az új alapszabály tervezetét már 1893-ban elkészítették, de a 275 tag 1894 végén hozta létre régi-új egyesületét.

•Három évvel Tripammer halála után már így emlékezett tevékenységére írásában Villányi Henrik:
„Amíg Tripammer Gyula a Szépítő Egyesület elnöke élt, nem sok gondunk volt a Sétatérre. Mintha láthatatlan kéz intézte volna annak sorsát, oly szép virulásnak indult az egész telep és mindenkinek öröme tellett a Sétatéren való tartózkodásban és a kanizsai parknak hírét elvitték a megyében és valahányszor idegen jött hozzánk, önérzettel mutogattuk neki a sétaterünket. És gondunk nem volt semmire, mert Tripammer maga felért egy választmánnyal.
Az ő halálával minden megváltozott.”

•A család másik tagja, dr. Tripammer Margit volt az első kanizsai, aki hölgyként orvosi diplomát szerzett. (Ő Tripammer Rezső (1854-1912) ügyvéd leánya, idősebb Tripammer Gyula unokája volt.)

•A Tripammerek földszintes házának másik szárnya a Széchenyi térre nyílt. Ez az aprócska emeletes ház 1942-ben lebontásra került és helyén (Széchenyi tér 12.) felépült a ma is látható kétemeletes bérház. Ekkor már az 1904-ben született Ritter András kereskedő birtokolta az ingatlant.

 

1931

 

•Nincs adatom az öreg emeletes épület születésének időpontjáról.

Némi fogódzkodót jelenthet, hogy Baboss László 1876 decemberében az emeleti részben nyitotta meg ügyvédi irodáját.

 

243. Nagykanizsa, Fő út 21.                                                                            (Rózsa Szálló*)

 

•A 19. század közepén 16. városi sorszámmal Zsombor Ferencné, gróf Hugonnay Berta (84. évében, 1891-ben halt meg) épülete állt itt. (Az 1864-es kataszteri térkép szerint az ingatlan a Kölcsey utcáig nyúlt és része volt a Hunyadi utca 12. szám alatti [másként: Kölcsey utca 22.] magtár is.)

A jelenlegi külseje alapján viszonylag fiatalnak látszó épület meredek, a kapualjból nyíló lépcsőházában meglepetés éri a szemlélődőt. A szűk, boltíves, ódon hangulatú építmény szemmel láthatóan ugyancsak öreg, talán a 19. század első feléből származik. A – már akkor emeletes – ház a 20. század elején, az első világháború tájékán nyerte el mai megjelenését. Akkor készült a kapualj és a felette lévő rész, amivel a ház összeépült keleti szomszédjával.

A munkák összefügghetnek az 1913-as tulajdonosváltással és a ház szállóvá alakításával. A homlokzati jegyek alapján Bacsics és Kosák helyi építészek tervezhették és kivitelezhették az átépítést.

 

      

 

      

 

•1893-ban az ingatlant Hugonnay Béla, Hugonnay Berta unokaöccse örökölte (1911-ben még a tulajdonosa volt), aki 1897 és 1903 között szatmári főispán volt.
Hugonnay Berta másik unokaöccse, Kálmán 1875-től helyi bíróként dolgozott. Őt választották az 1890-ben alakult kanizsai vadásztársulat első elnökévé. (A város vadászgatói időnként szervezetbe tömörültek. Találtam 1864-es újságcikket, amely szerint már akkor is létezett vadásztársulat. Létezik 1872-es híradás a kanizsai vadásztársaság megalakulásáról.)
Nyugdíjazását követően, 1892-ben elköltözött a városból.

 

                                                                             

 Vadászaton (1895)                                                                                       A vadász (1895)      

                                                                                

Kanizsai vadászok a 20. század első évtizedében

(Elől, balról: dr. Szigethy Károly orvos, Unger Ullmann Viktor, Závody Albin törvényszéki elnök, Plihál Viktor közjegyző, idősebb Unger Ullmann Elek vaskereskedő, dr. Neusiedler Antal törvényszéki bíró.)

(Unger Ullmann Viktor 1914-ben, huszonöt évesen lett a világháború áldozata.)

 

 

Egy vadász az 1930-as évek végéről:

 

Fenyvesi Sándor (Salamon) (1875-1944) a kanizsai tűzoltók főparancsnoki segédtisztje
(centropa.org)
 

•A házat a Hugonnay családtól 1913-ban özv. Keész Józsefné, Kovacsics Mária (1871-1924), a Rózsa szálló bérlője vásárolta meg, aki a Fő út 13. szám alól átköltöztetett szállodáját – Új Rózsa néven – itt működtette tovább.
Férje, Keész József vendéglős 1865-ben született, 1901 utolsó napján érte a halál.
 

1914

 

A szálló a második világháborút megelőző egész időszakban (Keészné 1924-es halála után is) működött.

 

1933

 

•1912-től az épület emeletén bérelte helyiségeit az 1907-ben alakult Nagykanizsai Magántisztviselők Egyesülete.

 

244. Nagykanizsa, Fő út 22. (képek még: Széchenyi tér 11.)

 

•A 19. század első évtizedeiben Magyar László városbíró (1818-ban és 1822-ben választották meg) háza állt ezen a helyen.

•A jelenlegi ház elődje maga is emeletes volt. Ennek is volt Széchenyi téri (már lebontott) szárnya.

•Az ingatlan a 19. század második felében a Pressburger családé volt.

Pressburger Jakab „orvostudor” 1846-tól haláláig (hatvannégy évesen, 1883-ban hunyt el) dolgozott Kanizsán. A megyében tevékenykedő orvosok 1852-es összeírása szerint Pressburger Kanizsán született és akkor 29 éves volt.

1913-ban már Mihályi pék házaként említik az épületet.

•A jelenleg itt álló házat az 1930-as évek második felében emelték.
Akkoriban Szentirmai Antal (1896-1983) okleveles gazdatiszt birtokolta a teljes ingatlant. A tulajdonos (Szálinger Antal szitásmester fia) ifjabb Szálinger Antalként élt 1935-ig, majd nevét Szentirmaira változtatta.
 

  

 

1938-ban új Szálinger-házként említették a Fő úti épületet egy hirdetésben

 

•Az 1860-as években itt volt Neuberger Mátyás sörraktára és – valószínűsíthetően – „sódavíz-gyár”-a is. Utóbbi a város első ilyen üzeme lehetett. (Neuberger 1870-ben Sopronba költözött.)

 

1870

 

Az új ital gyorsan népszerű lett. Nagyszerűségét a hajdani újságíró már 1868-ban meg is verselte:

 

Sódavízzel jó a bor,

Elbújhat a bakator*.

Nagykanizsán nagy a por,

Nagyban nyeljük mindenkor.

Egyszer még majd megérjük,

Sódavízzel keverjük

Valamint a drága bort,

Úgy a kanizsai port.

Édes urak, nagy urak,

Kik nagyot nem hallanak,

Ismerjék el egyszer már,

Hogy csak rendeletre vár

Az utcai öntözés!

És ez oly kevés, kevés…

 

*akkoriban közkedvelt pecsenyebor

 

A versikéből az is látható, hogy témaként a kanizsai por – a helyiek nyári létezésének megkeserítője – bármivel kapcsolatban előkerülhetett. Elő is került…

•Inkább csak fennmaradt levelezőlapja miatt emlékezem meg a jelentős számú bizományos, gabonakereskedő közül épp Broch Adolfról. Az 1870-es évektől működött a városban. Az 1907-es városi címtár e házat adja meg tevékenysége helyszínéül.

 

1871
   

Kocsis Katalintól tudhatjuk, hogy Broch leánya, Bíró Malvin operaénekesként szerzett jó nevet magának.
Karrierje egészen a Milánói Scala színpadáig repítette. Azután kitört az első világháború, Bíró Malvin 1915-ben hazatért, majd Pécsre költözve énekesek képzésével foglalkozott.
    

245. Nagykanizsa, Fő út 23. (egyben Hunyadi utca 2.)                                      (Keller-ház*)

 

•Vidákovich Ferenc (1786-1865) bábsütő, 1830-tól városi kamarás (pénztárnok) háza már a 19. század első felében állt.

 

1863

 

1939

 

•Fő úti oldalát 1884-ben építtette emeletesre Hencz Antallal Keller Ignác (1904-ben, hetvenkilenc éves korában hunyt el) cipész, az épület új tulajdonosa. Hencz készítette a ház terveit is.

Földszintes, Hunyadi utcai szárnya néhány évvel előbb épült meg.

 

      

 

 

A felújított homlokzat 2011 őszén

 

•Keller 1862-ben alapított cége a Monarchia kiállításain, vásárain nyert aranyérmeivel országos ismertségre tett szert.

 

1876

 

A székesfehérvári országos kiállítás, ahol Keller egyik aranyérmét nyerte (1879)

                 

 

 

Módszer a kinnlevőségek behajtására 1880-ból
(Ügyvéd úr talán fizetett is, mert teljes nevét nem tette közzé Keller.)
 

(Thúry György Múzeum.)

 

•A ház 1906-ban lett Frank Vilmosé (1863-1932), aki a Bazár udvarban működtette férfiruházati áruházát 1929-ig.

 

Frank Vilmos

 

Az udvaron 1910-ben létesült pékműhelyt Mihályi István kezdte működtetni.

 

1911

 

1929-től már az 1880-ban született Lenk Cajetán volt ott a pék, így a házat Lenk-házként ismerték akkoriban.

 

246. Nagykanizsa, Fő út 24. (képek még: Széchenyi tér 10.)

 

A 20. század első évtizedében

 

•A korábbi épület Fő úti sarokrésze emeletes, a másik – Széchenyi téri – sarka földszintes volt.

•A 19. század utolsó negyedében Ollop-házként emlegették.
A befolyásos kereskedőknek számító Ollopok közül Ignác egyike a Nagykanizsai Takarékpénztárat 1845-ben alapítóknak.
Ollop Sámuel elnökként vezette a körülbelül 300 taggal működő, 1863-ban alakult Kereskedelmi Egyletet (Kaszinót), amely 1875-ben egyesült a Casinoval. 1884-es halálakor (61. évében járt akkor) is még elnöke volt a Nagykanizsai Kereskedelmi és Iparbanknak.
•Markbreiter Jakab és Ollop nyomdája itt, Ollop gabonaraktára helyén (ez az épület földszintes része lehetett a Széchenyi téri oldalon) nyílt meg 1850-ben. Nem tisztázott, hogy az alapításban melyik Ollop vett részt.

 

Egy nyomtatvány Markbreiter és Ollop műhelyéből
(1855-ben került felhasználásra.)

 

Rövid idő elteltével Markbreiter lett a vállalkozás egyedüli tulajdonosa.

 

      

 

       

 

        

Markbreiter kiadványai

 

 

1863-ig működött így a nyomda. Ekkor Fischel Fülöp (1831 körül-1893) tulajdonába került, aki feleségül vette Markbreiter leányát, Friderikát. Fischel első felesége fiatalon (harmincöt évesen) halt meg 1882-ben.

 

Fischel Fülöp nyomdájának logója a Vergiliustól kölcsönzött jelmondattal
(Bátrakat segíti a szerencse.)

 

•A századfordulón helyben úgy tartották, hogy a világhírű drámaíró, Arthur Schnitzler apai és anyai ágon is Kanizsához kötődik.
Apja, Schnitzler János 1835-ben valóban Kanizsán jött a világra. Belőle Bécsben neves orvos, egyetemi tanár, poliklinikai igazgató lett.

Nagyapja (1800-1863) élete végéig a város egyik asztalosmestere (más forrás szerint ácsmestere) volt; Zimmermann Józsefnek hívták, aki valamilyen okból – idővel – Schnitzlerre változtatta nevét. A Magyar utcában lakott.

A hagyomány szerint 1844-ben a zsinagógai alsó karzat építésekor ő végezte a faipari munkákat.
 

1908-ban a helyi újság anyjáról – Markbreiter Louise – is azt írta, hogy kanizsai volt.
Erre nem leltem bizonyítékot. A világhálón található leszármazási táblázatok szerint Louise Kőszegen született. Igaz, apja, Markbreiter Fülöp (1810-1892) Kanizsán látta meg a napvilágot. (Bécsben érte a halál.)
 

Makbreiter Louise (1838-1911), Schnitzler János és a csecsemő Arthur 1862-ben, Bécsben

    

                                                                

Schnitzler János (1835-1893)                                                  Arthur Schnitzler (1862-1931)

 

•1910-ben az új tulajdonos, a „Fekete Sas” korábbi vendéglőse, Leitner Ödön (nyolcvankettő évesen, 1935-ben halt meg) udvari egységgel egészíttette ki az épület Fő úti sarkán 1909-től már működő vendéglőjét, a Badacsonyt. (Vállalkozását „Üdvözlet Badacsonyból” feliratú képeslapokkal reklámozta.)

 

1911

 

1912-ben viszont nem engedélyezték Leitner számára ingatlana földszintes, Széchenyi téri részének emeletessé alakítását.

Leitner nevéhez fűződik az Első Nagykanizsai Fekal-Compos Műtrágyagyár (Eötvös tér 23.) 1913-as megalakítása. (Ügyes névválasztás egy igazán szükséges, de nem szívesen emlegetett városi szolgáltatás körülírásához.)

 

1920

 

•Később a Badacsony vendéglő utcai részébe költözött a „Munkásotthon”. A Munkásotthon 1914-ben létesült, akkor még a Szerb-ház (Erzsébet tér 20.) emeletén.

Itt jegyzem meg, hogy az első olyan egyesület, amelyben a helyi munkásság szervezkedett a Nagykanizsai Munkás-egylet lehetett. Egy 1870-es újsághír szerint a májusban még csak 28 taggal rendelkező egyesület júliusra (miután új elnököt választottak Horváth József személyében) már 147 taggal tevékenykedett. Többféle lapot is járattak. Működésükről más adatot nem ismerek.

•Az 1919-es megalakulásakor a Nagykanizsai Sakk Kör is itt kapott otthont. Azonban gondok lehettek, mert 1926-ban újra meg kellett szervezni az egyesületet. Elnöke ekkor Pintér Sándor postafőtiszt lett.
A Nagykanizsai Sakk Kör 1928-tól Nagykanizsai Maróczy Sakk Kör névvel tevékenykedett tovább.
Városi sakkverseny szervezéséről, indulásáról szóló legkorábbi híreket a helyi lap 1905 nyarán megjelent számaiban találtam.

•A két világháború között Leitner Ernő (1937-ben hunyt el) gabonakereskedése kapott helyet a házban.

 

Leitner Ernő 1902-ben

(Thúry György Múzeum.)

 

•1932-ben az ingatlan árverésen került a Néptakarékpénztár tulajdonába.

 

 

.

 

 

 

 

 

 

 

.