250. Nagykanizsa, Homokkomáromi utca

•Már az 1864-es kataszteri térképen is mai nevén találjuk. Emlegették Fölső utcaként is.

Az utca egyik öreg épülete a 20. század első felében és manapság
(Homokkomáromi utca 1.)
 

Homokkomáromi utca 7. 1932-ben

(Ifjabb Makoviczky Gyula felvétele.)

Homokkomáromi utca 3. (jobbra) és 5. valamikor a 20. század második fele közepén
(Deák-Varga Dénes főépítész jóvoltából.)
 

•1888-tól űzte mesterségét Kiskanizsán az 1861-ben született bábsütő, Borsos Lajos. Miután 1912-ben meghalt, özvegye folytatta tevékenységét. A család utolsó mézeskalácsosa 1908-ban született leányuk, Mária lett. Nagy Györgyné már itt, az utca 3. számú házában működtette kis műhelyét.

Homokkomáromi utca 3.

A ház

A műhely bejárata

Nagy Györgyné sütés közben
(A Thúry György Múzeum három fotója az 1970-es évek elejéről.)

A Dunántúl jó részének bábsütői igazi különlegességüket azonban nem sütötték! Az a „márc” volt. Egy alkoholmentes üdítőital vörösesbarna színnel, kellemes illattal.
A mézeskalácsokat sorakoztató pult végénél állt jéggel töltve egy igencsak méretes edény, abban egy kisebb, nagyjából 50 literes, benne pedig a márc.
Az 1950-es években még gyakran lehetett találkozni vele. Gyerekként ittam magam is a finomságot, amikor csak lehetett. Amikor apám fedezte költségeimet.
Márcukat a bábsütők maguk készítették. Helyi receptjét a gimnazista Török Zsuzsanna jóvoltából ismerhetjük, aki 1971-ben Nagy Györgynét faggatva kapta meg a leírást néprajzi pályamunkájához.
Egy kilogramm mézből tíz dekagrammot megpirítunk. Ezt feloldjuk három liter vízben, majd hozzáadjuk a méz maradékát is.
Egy régi csornai leírás csillagánizsos ízesítést is javasol a főzés közben. Elképzelhető, hogy Borsosék receptjének 1971-es változatából csak azért hiányzik, mert akkor – már jó ideje – reménytelen volt beszerzése.

Mézeskalácsos a Fő úton 1905 körül
(Kardos Ferenc révén Kovács Béla gyűjteményéből.)

Búcsú a közeli Szent Mihály-hegyen (Őrtilos) 1930-ban
(A búcsúk legnagyobb sátrait a mézeskalácsosok állították. Az 5 x 5 méteresnél inkább nagyobb ponyvájukat lapos gúla formájúan feszítették ki.)
(A felvétel mézeskalácsosa – nagy sátra az előtérben – akár Kanizsáról is érkezhetett.)
(fortepan.hu)

Mindezek után nem lehet meglepő, ha szomjazóknak időnként a mézeskalácsos jutott eszükbe.
– Kiszáradt a torkom, akkorát köptem, mint egy bábos sátor – érzékeltették hajdanán ihatnékjuk mértékét egyes környékbeliek.
Talán még olyan is akadt köztük, aki márccal csillapította kínjait.

•Az utca külterületi folytatása, a homokkomáromi búcsúba vonulók által is használt út mentén kis fogadalmi kápolnát építtetett a Steszlin (csucsi) család. Egy örökmécses égett benne folyamatosan. A kiskanizsaiak Cseszkó-szentinek illetve Csucsi-kápolnának is hívták.
A historia domus szerint 1919 júniusában, pünkösdhétfőn szentelték fel Mária tiszteletére. (Horváth Jánosné [Plánder Júlia] adata.)
 

Az 1930-as évek végén

 
A már felhagyott lőtér közelében ma rendbe hozva (bár üresen) áll a Steszlin-kápolna
(Érdekesség, hogy a felújíttató személye ismeretlen.)

•Idősebb Steszlin Ferenc (1834-1920) sokáig (míg vagyonát szét nem osztotta gyermekei között) Kiskanizsa legtöbb adót fizető polgára volt és egyik alapítója a Kiskanizsai Polgári Olvasókörnek. Elnöksége idején (1900-ban) emeltette első székházát az egyesület.
A Kiskanizsai Polgári Zenekar létezése költségeit is jórészt ő fedezte. A fiatalabbak számára ő volt Csucsi bácsi.
Fia, ifjabb Steszlin Ferenc (68 éves volt, amikor 1924-ben meghalt) szintén vezette az olvasókört: tizenhat esztendőn át volt elnöke.
A 20. század elejéről származó adat szerint idősebb (csucsi) Steszlin Ferenc háza a Szent Rókus utca 7. szám, Steszlin Ferencé pedig a Homokkomáromi utca 12. szám alatt állt.

•A kápolna „Cseszkó-szenti” neve egy hatalmas tölgyhöz kapcsolódott, amely a katonai lőtér épülete előtt, a Homokkomáromba vezető út mellett állt.
A fa 1925-ben égett le. Valakik tüzet gyújthattak odvában.
A kiskanizsaiak úgy gondolták, hogy kedves fájuk talán már az 1500-as, 1600-as években is létezett. Nem lehetetlen, hogy így volt, mert már nagyon öreg volt.
Hatalmas koronája alatt, ugyancsak hatalmas törzse odvában a baglyokon túl egy szent fából faragott szobra is rejtőzött. Ezt emlegették Cseszkó-szentként a helyiek.
Hogyan került oda?
A szájhagyománnyal ellentmondó történetek maradtak az utókorra.
Az egyik szerint a szent egy fakeresztről származik, amelyet a kanizsai vár felszabadításának örömére állítottak hajdanán. Idővel az egyre terebélyesedő fa gyökérzete megdöntötte a keresztet, amelyet ezért távolabb kellett helyezni.
Ekkor szállt le a szent a keresztről, hogy aztán reggel a tölgy tövében találják.
Mások állították, hogy egy részeges alak fejszés támadása elől menekült a fa odvába.
A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy szobrot a kiskanizsai Cseszkó család faragtatta, kimondottan e helyre. Róluk azt tartja a hagyomány, hogy összesen négy szobrot készíttettek. A további három a fa kisebb odvaiba került.
A tölgy leégésekor már csak a legnagyobb szobor volt a helyén.
A meglepő módon épen maradt alkotás a tűzvész után átkerült a kápolnába. A második világháború idején ott volt még. Öregsége okán restaurálásra szorult volna már.

•Nem világos, hogy kapcsolatos-e az előzőkkel, de 1848, 1849 megörökített kanizsai történéseinek is van Cseszkó ragadványnevű szereplője.
Cser József szerint ő volt a kiskanizsai Rózsa Sándor. Halis István szigorúbb, egyszerűen rablónak, gazembernek nevezi. Tőle tudhatjuk azt is, hogy Cseszkó magas, himlőhelyes és szokatlanul erős ember volt, aki az 1850-es években, rablásait követő elfogása után, láncait puszta kézzel szétszakítva szökött meg. A nem mindennapi eset talán növelte csodálói számát, de nem sokkal később mégis akasztófán végezte.
Cseszkó valódi nevét nem sikerült kiderítenem, de megjegyzem, hogy akkoriban a cseszkó szót a mai csizmadia szó helyett használták.

•A Homokkomáromba vezető út keleti oldalán találjuk a már felhagyott katonai lőteret. Létesítése időpontját nem ismerem. A második katonai felmérés térképe még nem jelzi, de a harmadiké már igen.

Sokáig német megfelelője (Schießstand) alapján a környékbeliek közül sokan „sistatt” megnevezéssel emlegették a létesítményt.

1879
(Alul, nagyjából középen látjuk a Homokkomáromi utca folytatását (─ • ─ • ─ jelzéssel), amely aztán a lőtér két oldala felé elágazik. A nyugati út vezet Homokkomáromba.)
 

A felmérők – utasításra – rendre elmismásolták térképeikről a lőteret, de az 1941-es katonai térképre megint berajzolták
(A Steszlin-kápolna is jelezve.)
(mapire.eu)
 

1983
(S Varga György jóvoltából.)
 

Lőtéri részlet 1997-ből
(Gerencsér Tibor jóvoltából.)
 

•Még a városrész közvetlen közelében, a Mántai-patak hídjának északi oldalán alakult ki a város egyik cigánytelepe.
Mózes Pál – a város tanácselnöke 1968 és 1989 között – szerint az 1960-as években a külterület négy helyén léteztek ilyen telepek. Érdemben nyolcról beszélhetünk, mert mindegyik esetben kettő-kettő alakult ki egymás szomszédságában. Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy az eredeti telepet valamilyen okból elhagyók hoztak létre a közelben egy kisebb egységet.
Kardos Ferenc ismeretei szerint más volt az ok, hiszen a szomszédos telepeket a cigányság nem azonos népcsoportjának tagjai lakták.
A nagyobbakban 10-15 család élt, a kisebbekben nagyjából feleannyi.
A telepek felszámolása a keleti városrész építésével párhuzamosan indult. Évente 4-5 család kapott lakást. Akik maradni akartak, azok a lakótelep létesítésének útjában álló öreg épületek bontásából kaptak anyagot építkezésükhöz, ha lakhelyük arra alkalmas részen volt.
 

A piros hatszög jelzi az 1960-ban népesebb telep helyét
(Jobbra az alsó térkép piros hatszöge nincs a megfelelő helyen, ha esetében az adatközlő Csákányháza cigánytelepére gondolt. Ez, keleti irányban, nagyjából két kilométerre volt a megjelölt helytől.)
 

Az alábbi két felvételt állítólag egy német katona készítette Nagykanizsán a második világháború napjaiban:
 

A felvétel a Szepetneki utcai legelőn kialakult telepen készülhetett
(Jobbra talán a sormási templom tornya, balra a Szepetnekre vezető út néhány nyárfája.)
(ciganyokrol.blog.hu)
 

Ugyanott

(ciganyokrol.blog.hu)

•A helyi lapok szerint még a 20. század elején is a város főutcájának legérdekesebb látványosságai közé tartoztak a cigánykaravánok „keleties” vonulásai. A tarka, színes meneteknek megszokott része volt a rajkók adományt váró-köszönő rókatánca.
Szómagyarázat:

Magyar Salon, 1885/86

Akkori, karavánt megörökítő kanizsai fotóval nem találkoztam még.
A következő kettő 1970 körül készült a Kinizsi utcában. A karaván már csak inkább „karavánocska” és a színek nem csupán a képekről hiányoznak.

          
(Gerencsér Tibor felvételei.)
 

.