Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



470. Nagykanizsa, Teleki László út

 

  

A sarokház a bontás előtt

(A Teleki út 2. számú sarokházat Tuboly-házként említi egy 1886-os újságcikk.)

 

  

Az utca eleje a 2009 novemberében végzett bontások után

 

 

Balra a Teleki út 1. szám alatti sarokház (Berdin-ház) a 20. század legelején

(Az épületben Matán Ödön szatócsboltja. Matán ötvenhat évesen, 1926-ban halt meg.)

 

Ugyanaz 1930-ban

(Bazsó Lajos kereskedő – Bazsó József testvére – 1887-től 1936-ig élt.)

 

A hajdani Czvetkó-ház (Teleki út 46.) az 1970-es évek első felében
(Thúry György Múzeum.)
 

•1772-ben még Szigeti utca volt a neve.

Ezt követően a Sopron (Soproni), majd a Pécsi nevet viselte az utca, de volt egy időszak, amikor párhuzamosan is használták ezeket. Például, 1870-ben még említik Sopronyi utca névvel.

A Pécs felé vezető út hajdani, logikusnak nem tűnő elnevezését ifj. Makoviczky Gyula azzal magyarázta, hogy erre fuvarozták áruikat (Pécs felé) a soproni kereskedők.

•Feljegyezték, hogy az 1787/88 tanévben már másodszor pusztított akkora tűzvész az utcában, hogy az Eötvös téri gimnáziumot is leégéssel fenyegette.

 

                                     

                                                     Teleki László (1861) 

   

•Az utca ma az 1861-ben meghalt Teleki László gróf nevét viseli.

A gróf halála után, a helybéliek arcképe megfestetéséhez az anyagiakat adakozással szándékoztak előteremteni. A megemlékezés tiltva volt, így a rendőrséggel mulatságként engedélyeztették a Zöldfa fogadóban tartott népes összejövetelt. A bevétel megfelelő volt, a festmény elkészült.

Ha eddig semmit sem tudott a rendőrség a történésekről, ekkor már igen, mert a képet elkoboztatta Szakonyi rendőrkapitány.

Lakásán tartotta a kiegyezésig, amikor aztán – sokak meglepetésére – hivatalában függesztette ki. Sőt!

Maga javasolta, hogy a Pécsi (Soproni) utcát Teleki Lászlóról nevezzék el. 1873-ban ez meg is történt.

1900-ban a Teleki utca elnevezést Teleki útra változtatták.

A kép az első világháború idején még a városházán volt, későbbi sorsát nem ismerem.

•2016-ban a helyi múzeum restauráltatta öreg olajfestményei egy részét. Munkatársai ekkor találták meg egyikükben az „elveszett” képet. Az alkotás hátsó oldalán olvasható, hogy Mikolasch Samu fényképész festette 1861-ben.
A kép a Telekiről fennmaradt metszetek egyike alapján készült. Épp ez tette lehetővé az ábrázolt személy egyértelmű azonosítását.

•1908-ban kezdték kockakővel fedni az utat. 1910-ben szélesítették a burkolt részt.

•A fenti képeslapon látható nyitott „árok-csatornák” még az 1960-as években is léteztek. Bennük a csapadékvíz és a háztartások szennye (előbbi időről-időre cserélődött) alkotott változó büdösségű elegyet.
„Ludak, rucák, békák és patkányok szentföldje!” minősítette az újságíró 1905-ben a kocsiút két szélét.
•Az utca teljes északi oldala lebontásra került a lakótelep építése miatt.

 

      

A Hevesi utca sarkán

 

471. Nagykanizsa, Teleki út 4.

 

 

(Ketting Klára 1940-es képe.) (indafoto.hu)

 

Török Tibor 1980 körül készült felvétele

 

  

 

   

 

•Áll még* az öreg ház, amely Bentzik József, a mészárosok céhe utolsó céhmesterének tulajdona volt az 1870-es években.

Bentzik József már 1848-as feljegyzésekben is mészárosként szerepel. 1894-ben halt meg.

A házat utána az unoka, Bentzik Ferenc ügyvéd birtokolta.

 

Bentzik Ferenc ügyvéd

 

*Az utca mentén álló épületet 2009 szeptemberében, a hátsó részt 2014 novemberében bontották le. Az utóbbiból származó tégla képét a Honvéd utca 38. címen láthatja.

•1885-ben Bátorfi Lajos adta közre az egyik helyi lapban a városi levéltár 1813-as kimutatását, amely az akkori nemesi felkelés támogatására indított gyűjtés adakozóit veszi számba.
A listában az alábbi kanizsai céhekről tesznek említést:
„szüts és szijjártó”, „asztalos és lakatos”, „takáts”, „csizmadia”, „pintér”, „bognár”, „kováts”, „magyar varga és botskor”, „gerencsér”, „mészáros”, „kőmíves és áts”, „német varga”, „magyar szürszabó” és „gombkötő”.
 

472. Nagykanizsa, Teleki út 6.

 

  

 

                        

A mester (1883)                                         Kocsik szerelése (1896)

 

•Bár átalakítva, de áll még* a ház, amelyben 1908-ig Tóth József (76. évében, 1922-ben halt meg), messze földön ismert kovács és kocsigyártó műhelye működött. A ház az 1860-as térképen már szerepel. Az „U” alakú épület teljesen elfoglalta az utcai oldalt, viszont nem nyúlt mélyen az udvarba.

 

1907

 

•1908-ban a műhelyt átvette Bazsó József (1879-1962) és megszerezte a ház tulajdonjogát is.

 

1908

 

Bazsó József és Bazsó Sándor 1912-es hirdetése

 

1913

(Vis a vis: ülések egymással szemben.)

 

Ekkoriban épülhettek meg a telek mindkét szélén az udvari szárnyak. Bazsó is elismert figurája lett Kanizsa iparos-társadalmának.

 

Bazsó József 1925-ben
(Thúry György Múzeum.)
 

1919-től tíz éven át volt az Ipartestület elnöke. 1927-ben hozta létre a Zalavármegyei Ipartestületek Szövetségét, amelynek első elnöke lett.

 

               

1926 és 1928

 

Bár Bazsó József kocsigyártó vállalkozása a cégbírósági bejegyzés szerint csak 1944-ben szűnt meg, az 1928 utáni időszakból nem találtam működésére utaló adatot.

•Mint az alábbi hirdetésből is látható, 1931-ben itt ajánlotta szolgálatait Porr Jenő (hatvannégy évesen, 1937-ben halt meg) gépészmérnök. Egyszerű mezőgazdasági gépeket kínált.
(Porr korábban üzemvezető mérnökként dolgozott a Weiser-féle gyárban. 12 évnyi munkaviszony után, 1922-ben lett a Merkur Vasművek üzemvezetője.)



1931


        
A 2012 elején még álló, kiürített épületek északról és délről


       
A két épület, amely leginkább kelti egykori műhely benyomását

 

Érdekes, hogy előállításukhoz saját öntödét is működtetett, akárcsak később, a Király utca 4. szám alatti új telephelyén (az 1937-es címtár szerint már ott dolgozott).
A későbbiekben e helyen „Porr Jenő utóda Tompos Imre” név alatt folyt a mezőgazdasági gépek készítése.

•A ház mai állapota valamikor a második világháború után alakult ki: az addig elkészült részekből csak a nyugati oldal maradt meg.

*Az utca mentén álló ház 2009 szeptemberében lebontásra került. Egy „pecsétes” téglájának fényképét a Kossuth tér 7. számú épületről szóló részben láthatja. A telek hátsó feléről 2014 novemberében távolították el az építményeket. A következő felvételek innen származó téglákról készültek. Továbbiakat talál az Ady utca 00. és a Fő út 11. című részekben.

                                                                                                      

          

 

473. Nagykanizsa, Teleki út 7., 11. és 13. (korábbi számozás szerint)

 

•Az utca 7. számú házában lakott és folytatta asztalosmesteri tevékenységét az első világháborút követően Vodinák János. Szakmájában jó nevet szerzett magának, de igazán ismertté szenvedélyes kutatómunkája tette, amellyel az örökmozgó örök problémáját igyekezett megoldani. Akárcsak kanizsai szaktársai, élete végére ő is egészen közel került a százszázalékos eredményhez. Megkülönböztető jegye azért volt: gépezetét fából építgette.
Amikor 1947-ben, hetvenhét évesen meghalt, a „Zala” jól képzett munkatársa így írt: „Nem lehetetlen, hogy pár száz esztendő múlva, vagy talán még előbb is, méltó elégtételt szolgáltatnak majd Vodinák bácsinak, éppen úgy, mint a »kótyagos« alkimistáknak.”
Az öreg asztalosmestertől a helyi feltalálók nevében a perpetuum mobile ügyében ugyancsak rengeteget fáradozó Aradi Antal búcsúzott. Egyetértett az újságíróval: a jövő biztosan hozza a megoldást.

•1887-ben a 11. szám alatt építette fel saját lakóházát (korábbi házát a nyugati résszel kiegészítve) Sallér Lajos (1842-1905) építőmester.

 

Az utcai homlokzat

(Thúry György Múzeum.)

 

•Sallér jelentős kanizsai épületek sorát tervezte, emelte.

 

Sallér Lajos

(Thúry György Múzeum.)

 

 

(Thúry György Múzeum.)

 

Ugyanakkor nyolc éven át (1885-től 1893-ig) volt tűzoltóság főparancsnoka, sok éven át vezette alelnökeként az Ipartestületet. Halálakor is elnöke volt a Nagykanizsai Általános Betegsegélyező Egyletnek.

A Kanizsáról elszármazott Sallér Aladár (valószínűleg Sallér Lajos fia) orvos zene- és nótaszerzőként tette ismertté magát. Siófoki sírja egyike ott azoknak, amelyek helyi védettséget kaptak.

1908-ban a „Zala” közölte két nótája szövegét:

 

                                              Árván maradt kiskertemben…

 

                             Árván maradt kiskertemben nem nyílnak virágok,

                             Hűtlenné lett a kedvesem, nincs, ki gondol rájok.

                             Esküdöztem, hogy megvetlek, de szememmel csak

                                                                                [kereslek, kereslek;

                             Úgy verjen meg a nagy Isten, úgy áldjon meg,

                                                                                 [amint engem;

                             S megtudod, mit szenvedek.

 

                             Lehullott a legszebb csillag az ég közepéről,

                             Elvágyom én messze-messze erről a vidékről,

                             Elmegyek egy más világba, ahol szívem szent

                                                                                  [imája, imája

                             Meggyógyítja a lelkemet, mígnem a sír majd

                                                                                  [eltemet

                             S nem szeretlek hiába.

 

                                                         Szép a hajnal

 

                                          Szép a hajnal ezüst színű ruhája,

                                          Szebb az alkony aranyozott sugára,

                                          De legszebb nekem az egész világon:

                                          Gyémánt szemed ragyogását, ha látom.

 

Hátha ismeri valaki – a szintén általa írt – zenéket is.

•1916-ban hirdette műtermének itteni megnyitását Novák Frida fényképész.

 

 

 

Az 1926-os címtárban már nem találjuk nevét.

•A szomszédos 13. számú ingatlan adott helyet Mankovits István (1896-1968) építési vállalkozásának és műkőüzemének.

 

 

Családja még a házsor bontásakor itt lakott.

 

      
Teleki út 13.
(Balra a 11. számú ház egy része bontás előtt és után.)
(A képek eredetije Török Zsuzsanna [Szenczi Jánosné] birtokában.)

 

Mankovits István unokájától, Szenczi Jánosnétól tudom, hogy az utca északi oldalának bontása kezdetben csak a 11. számú épületig jutott, mert a „hivatal” késlekedett a többi ingatlan kisajátítási eljárásával. A család költözését végül egy markológép gyorsította fel, amely valamelyik reggel „benézett” fürdőszobájukba. Emlékezetük véletlen balesetként őrzi a történteket.
•Mankovits István az 1930-as évek második felében már a város közismert építési vállalkozójának számított. Első világháborús emlékművek sorát emelte. Előbb városi és járási ipartestületi alelnök lett, majd 1943-ban a szervezet elnökévé választották.

 


Mankovits az első világháború olasz frontján
(Török Zsuzsanna [Szenczi Jánosné] jóvoltából.)

 

Így aztán a háború után valószínűsíthetően a megbízhatatlanok közé sorolódott. Szakértelmén túl, talán „nevelési céllal” is választották épp őt az Erzsébet (Szabadság) téri szovjet emlékmű megvalósítására.
A máig megőrződött történet szerint az alkotás két oldalára helyezendő ágyúk kerekein a „gumik” annyira élethűre sikeredtek, hogy az építést vezető szovjet tiszt annak is hitte azokat. Miközben ordítozva kérte számon a mesteren az előírt beton használatát, dühödten rúgott a kerékbe. Csonttörés győzte meg a műköves munka kifogástalanságáról.

 


A két ágyú egyike 1960-ban
(Vízvári József jóvoltából.)

 

1946-ban alakították ki a köztemető szovjet parcelláját és bízták meg Mankovits Istvánt a központi obeliszk és a síremlékek elkészítésével.

 

                
(Török Zsuzsanna [Szenczi Jánosné] jóvoltából.)
 

474. Nagykanizsa, Teleki út 14.

 

•A Teleki úton – több helyen is – működött elemi iskola.

 

  

                                                1939 (Thúry György Múzeum.)                 Felvétel 1975-ből         

 

A 14. szám alatt ma is áll egyikük épülete, amelyikben még a második világháború után is sokáig iskola működött.

Ezt 1886-ban emeltette a város Sallér Lajossal a korábbi ház helyén. Plosszer Ignác tervezte. Négy osztály elhelyezését biztosította.

Itt alakították ki a népiskolai gyakorlókertet is. Kertésze Szeidl (Seidl) Lipót lett.

 

(Béres Sándortól.)

 

 

•Cser József itteni házát 1873-ban vette meg a város az örökösöktől és már akkor iskolává alakíttatta.

•Cser 1868-ban halt meg, közvetlenül az után, hogy a város utolsó strázsamestereként nyugdíjazták.

1848-ban a választópolgárok névsorában egy Cser József, mint szűcs szerepel. Ugyanakkor, az akkori helyi történésekben szerepel Cser József városi őrmester. Az őrmester fiának – Cser József (1837-1913) tanítónak – 1848 és 1849 kanizsai eseményeiről írt visszaemlékezése a helytörténet fontos adaléka.

 

                 

 

                 

Valószínűleg mindkét fénykép a strázsamesterről készült
 

475. Nagykanizsa, Teleki út 17. és 19. (korábbi számozás szerint)

 

Teleki út 17. az 1960-as években

 

•Volt két tanterem az itteni Bentzik-házban is. Ezeket azonban valószínűleg csak az első világháború idején használták, amikor a katonaság iskolák és tantermek sorát foglalta le hadicélokra.

1927-től a ház hátsó részét a város bérelte, hogy az addig a Hunyadi és Rozgonyi utca sarkán álló épületben lévő óvodája itt működhessen.

•Az eredeti (korábbi) ház a hagyomány szerint Bentzik Józsefnek (1792-1866), a mészáros céh utolsó mesterének volt tulajdonában (a céhládát még ma is őrzik a leszármazottak).

Őt Ferenc nevű fia (1829-1898) és unokája, ifjabb Bentzik Ferenc (1854-1926) követte a sorban. Előbbi a sánci uradalom bérlője, utóbbi ügyvéd, a város tiszti ügyésze, sokáig a Dél-zalai Takarékpénztár Rt. és a Polgári Egylet elnöke volt.

 

Idősebb Bentzik Ferenc

(Thúry György Múzeum.)

 

A város életében jelentős szerepet játszó Bentzikek kanizsai jelenlétéről 1723-tól, tíz generáción át talált adatokat az egyházi anyakönyvekben Dénes Gyula.

 

A Teleki út 17. és 19. szám alatti házak az 1970-es években
(Török Tibor felvétele.)
 

•A Bentzik-ház keleti szomszédságában állt az építtető, Eperjesy Sándor háza.
A jogi végzettségű Eperjesy 1865-ben költözött Kanizsára a város jegyzőjének. 1867-től ügyvédként tevékenykedett.
1870-ben alapítója és egyben igazgatója, majd élete végéig elnöke lett a Dél-zalai Takarékpénztárnak. Jelentős szerepet játszott a város más pénzügyi, kereskedelmi, ipari részvénytársaságainak irányításában. Idővel a város politikai életének is egyik legbefolyásosabb alakjává vált.
Említésre méltó, hogy szinte még gyermekként szegődött Damjanich honvédei közé. A fegyverletételkor már tiszt volt. Így a következő két évet Tirolban tölthette a császári sereg közlegényeként.


                        
Eperjesy Sándor (1831-1906) fényképe (Thúry György Múzeum) és a család 1892-ben készült síremléke a köztemetőben

 

476. Nagykanizsa, Teleki út 18.

 

•Itt volt a Mantuano-ház.
Az olasz származású család a város kéményseprőinek sorát adta.
1848-ban a választópolgárok lajstromában Mantuano Rudolf (1872-ben, hetvennégy évesen halt meg) neve található. Ő is kéményseprő volt, tagja a helyi nemzetőrségnek.
Fia, Mantuano József (1842-1901) – az itteni ház tulajdonosa – a 19. század utolsó negyedében a város határain túl is elismert képviselője volt szakmájának.

 

1906

 

1914


Unokája, Márffy-Mantuano Rezső (1869-1940) jogász lett, a két világháború között több éven át képviselte az országot a Népszövetség genfi munkaügyi kongresszusán.
1926-ban követ, meghatalmazott miniszter lett.
•A kéményseprő szakmával kapcsolatos adat, hogy 1909-től Berlász Jenő szerkesztésében adták ki Kanizsán a kéményseprősegédek lapját, a Jövendőt.
 

477. Nagykanizsa, Teleki út 20.

 

•Már nem áll a ház, amely a 20. század első évtizedeiben Grünfeld Mór – Mező Ferenc apja – tulajdonában volt. 1930-ban, hetvennégy évesen hunyt el.

•Dr. Mező Ferenc tanár, irodalom- és sporttörténész „Az olimpiai játékok története” című munkájával 1928-ban, az amszterdami olimpián aranyérmet nyert.

 

Mező Ferenc (1885-1961)

 

 

Nagykanizsa, Teleki út 24.

 

•Lásd: Fő út 15.

 

  

 

478. Nagykanizsa, Teleki út 27. (korábbi számozás szerint)

 

•A már lebontott ház és telke (ebből később leválasztották a 27.a számú részt) Martinkovics Károly (1879-ben, ötvenhét évesen hunyt el) ügyvéd tulajdonában állt.

 

A ház (jobbra) az 1970-es évek első felében
(Thúry György Múzeum.)
 

Martinkovics 1848-ban nemzetőr kapitány volt, a szabadságharc vége Komáromban érte, az 56. zászlóalj kapitányaként.

1867 és 1872 között a kapornaki járás (ide tartozott Kanizsa is) főszolgabírójaként dolgozott.

Felesége, Győry Vilma volt a Kisdednevelő Egyesület első elnöke.

•A századforduló tájékán Thomka Endre városi tanácsos birtokolta az ingatlant. A változatos városházi beosztásokban dolgozó Thomka 1908-ban halt meg. 74 éves volt akkor.
•A Nagykanizsai Fémárugyárat Hirschler Ferenc alapította 1924 elején. Az év végén aztán továbbadta cégét üzemvezetőjének, Szegő Lászlónak. A továbbiakban eredeti tevékenységét folytatta norinbergi, díszmű- és rövidáru kereskedőként. 1944-ben halt meg.

 


Hirschler Ferenc

 

1924-es hirdetésében Szegő e címen várta felvételre a munkásokat üzemébe, amit a továbbiakban csak bicskagyárként emlegettek. Nem sikerült még tisztáznom, hogy a „gyár” itt működött-e.
•Az sem világos, hogy Szegőnek milyen kapcsolata volt az üzem utódjával, a SZELA Bauer és Társa Fa- és Fémárugyár névvel 1933-ban alapított céggel (SZELA: Szegő László?). Ezt ugyancsak bicskagyárnak nevezték a mindennapokban. Alapítói Bauer József és dr. Eicher Árpád voltak. Utóbbi helyett 1937-ben Bauer testvére, Márton társult a cégbe.
Az 1937-es címtár szerint az üzem a Zárda utcában (a Zárda utca 5. szám alatti, volt játékgyári épületben) működött. Ekkoriban nagyjából húsz munkást foglalkoztatott. Fanyelű bicskákat, faipari fúrókat készítettek.
Előbbivel gyorsan felhagytak, mert kiderült, hogy a cigányfúrók gyártásával más nem is foglalkozik az országban. A „fúrógyár” azonban már nem kapott új nevet, maradt továbbra is bicskagyár.

 

 

Bauerék 1944-ig működtethették vállalkozásukat, amelynek akkoriban (1939-től) már Bauer és Társa Fa- Fém- és Szerszámárugyár volt a neve.
A cég a második világháború után folytatta tevékenységét.
•A házat 1978-ban bontották le.

 

479. Nagykanizsa, Teleki út 30. és 34.

 

•A 30. szám alatt áll még Verbovecz Ferenc fazekas és kályhás egykori háza. Mai formáját a 19. század utolsó harmadában nyerte el, akkor már elfoglalva a telek teljes utcai részét.

 

          

 

Az 1907-es városi címtár szerint még az idős Verbovecz tulajdonolta az ingatlant, de műhelyét már Tóth József használta. Tóth 1934-es haláláig (hatvan esztendős volt akkor) többször változtatta vállalkozása címét.


1911

 

•A 34. házszámú, jelenleg ipari-kereskedelmi jellegű ingatlan a két világháború között Bäder Samu (1873-1944) kereskedő tulajdonában volt.
 

 

Akkoriban kerthelyiséges vendéglőjét működtette benne, de már az első világháború előtt is a tulajdonos, Goldmann Ignác vendéglőjének adott helyet.

 

1911

(Goldmann 1930-ban, hatvanhárom évesen halt meg.)

 

Akárcsak a „Hattyú” (Teleki út 43.), e vendéglő is alkalmas volt a kocsival érkezők fogadására.

 

480. Nagykanizsa, Teleki út 35. (korábbi számozás szerint)

 

•A háború előtt is működött már katonai intézmény az utcában.

E helyen volt a „Cs. és Kir. 5. számú lóavató-bizottság” kis laktanyája és (30-40 ló számára) istállója.

 

1890

 

1911-ben átköltöztek a Kis Sörház telkére (Ady utca 29.).

•Ezt követően a pénzügyőrség helyi egysége települt az ingatlanba. Hatáskörük a városra és a pacsai járásra terjedt ki.
Innen távoztak az 1943-ban elkészült Király utcai pénzügyi palotába.

 

481. Nagykanizsa, Teleki út 36. és 38.

 

•Ugyancsak iskolaként használta a város az itteni Thomka-házat 1873-tól a világháborúig, 1900-ban meg is vásárolta azt. Akkor már katonai kórházzá, majd szegényházzá szándékoztak alakítani. A világháború idején (1917-ig) a hadikórház egyik egysége kapott helyet a kiürített iskolában.
1917-ben a Keresztény Jótékony Nőegylet segítségével sikerült a szegényház normális működésének feltételeit kialakítani. Az utcafront négy (a helyi lap szerint: hatalmas) szobáját szánták az intézmény gondozottjainak; kettőt a nőknek, kettőt a férfiaknak. A házat vezető apácákat a Paulai Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek Rendje biztosította. Ők az udvari részben laktak.
A következő zavaros években szünetelhetett működése, de újra olvashatunk munkájáról a helyi lap 1920-as évfolyamában. Akkor két apácával, öt szobával, harmincöt férőhellyel rendelkeztek.
Az igények ekkor is meghaladták a lehetőségeket, még úgy is, hogy több szegényt fogadtak be, mint ami a hivatalosan engedélyezett szám volt. Nagy gondot jelentett az is, hogy a betegeskedőket nem tudták az egészségesektől elkülöníteni.
Anyagi gondjaikon nagy konyhakerttel, disznók hízlalásával igyekeztek enyhíteni.
•Az intézmény elődjét a város – az Ady utcai Ispita lebontása után – a Kossuth tér 14. számú telken állt öreg parasztházban működtette. Nyomorúságos körülményeket biztosító épület volt, két szobával és konyhával.
A költségvetés terheinek csökkentése szándékával bevezetésre került a „városi szegény” kategória. 1910-ben a helyi lap röviden összefoglalta, hogy miféle feltételek teljesítésével lehetett bekerülni (vagy mégsem kerülni be) e „kivételezettek” közé.
 

Hogyan lesz az ember városi szegény?

 

Az adózó közönség azt hiszi, hogy az egyedüli kvalifikáció erre a szegénység. Pedig ez a nézet téves, mert ehhez sok más kellék és hivatalos írás is szükséges.

Elsősorban szükséges, hogy a szegény ember kanizsai illetőségű legyen, és ez rendben van.

Szükséges, hogy az ember olyan szegény legyen, mint a templom egere.

Szükséges, hogy szegénysége mellett nyomorék is legyen.

Szükséges, hogy magának orvosi bizonyítványt szerezzen.

Szükséges, hogy kérvényt adjon be, és ha már mindezeknek a követelményeknek eleget tud tenni:

Szükséges, hogy üresedés legyen számára, mert ki hinné, a koldus-céh „numerus clausus”. Addig, míg valaki közülük meg nem hal, nincs üresedés.

Ha nem így volna, Pévec György nagykanizsai illetőségű szegény nyomorék, aki orvosilag meg van vizsgálva és munkaképtelennek bejelentve, már régen városi szegény volna, de így szegény − csak privát szegény.”

 

Ilyen feltétek mellett volt Kanizsán 1912 elején 215 városi szegény.

Tizenegyen fértek el a szegényházban. További ötvenegy szegény (akik ugyancsak képtelenek lettek volna önmaguk táplálkozását megoldani) házaknál volt elhelyezve. Utánuk havi tartásdíjat fizetett a város. A többiek hetente kaptak némi segélyt.

•A Teleki út 36. szám alatti házat a második világháború végén bombatalálat döntötte romba.

•A keletről szomszédos épület 1910 körül készülhetett. Az 1917-es várostérképen már jelenlegi alaprajzával láthatjuk.

 

            
A hajdani homlokzat már csak emlék
(Ha él még valaki, aki emlékszik arra.)

 

Harsay György (1938-ban, hetven éves korában halt meg) távírda- és postatiszt építtethette.
Harsay 1915-ben lett az I. számú postahivatal főnöke és az új postapalota átadásig (1924), nyugalomba vonulásáig vezette azt.
•Főnöksége valószínűleg legnehezebb napja a kommün időszakára esett. (A postafőnöki címétől nem fosztották meg, de a teljhatalmat − a helyi posta politikai biztosaként − Tibola József mozgópostai altiszt gyakorolta.)
Június elején, követve a szombathelyiek példáját, a vasutasok (főként kalauzok) sztrájkba kezdtek. Tiltakoztak a bevonulási lajstromozások, a kezdődő bevonulások ellen és követelték, hogy újonnan megállapított bérüket fizessék végre ki.
Harmadikán Lukács Gyula a vármegye kormányzótanácsi biztosa a „Zalai Népakarat” hasábjain derűlátónak mutatkozott. Másnap már fenyegetett: „Önök még itt, Nagykanizsán nem ismerik a proletárdiktatúrát. Önök azt hiszik, hogy a proletárdiktatúra csak papíron van. Ha kiélesítik a kérdést, meg fogják ismerni a proletárdiktatúra vasfegyelmét is.”
Lukács „a rémhírterjesztés meggátlása végett” leállíttatta a telefon- és távíróforgalmat.
Sok eredményt nem érhetett el, mert a városi alkalmazottak és a postások csatlakoztak a sztrájkolókhoz.
„Erősítésként” ötödikén megjelent a városban Szabados Árpád Nyugat-Magyarország katonai parancsnoka. Statáriumot hirdetett, Lukáccsal rögtönítélő bíróságot állíttatott fel. Bejelentette: „akik a munkát abbahagyják, azokat a rögtönítélő bíróság könyörtelenül fel fogja akasztatni.”
A nap során Kun Béla is intézkedett:

 


A „Zalai Népakarat” híre június 6-án

 

Jancsik, Szamuely és Vántus Budapestről még ötödikén reggel egy ezreddel, tüzérséggel vonaton indult Kanizsára. Hatodikán, hajnali egykor értek a városba (a megrongált pálya akadályozta haladásuk), de Szamuely a csapat nagyobb részével továbbutazott Szombathelyre.
Aznap, a nyitás időpontjára a főpostára érkező Szabados közölte az elébe siető Tibolával, hogyha egy órán belül nem veszi fel a személyzet a munkát, minden postást felköttet.
A fenyegetés hatott. A politikai megbízott a posta épületébe rendelte a terrorcsapatot, a szuronyos, kézigránátos fegyvereseknek átadta az érintettek nevét, címét, elrendelte elfogásukat és bekísérésüket.
A postások kanizsai sztrájkja befejeződött.
 

482. Nagykanizsa, Teleki út 41. és 43. (korábbi számozás szerint)

 

•A 41. szám alatti házban lakott a két világháború között a könyvkötő, nyomdász és papírkereskedő Schless család.
A vándorkereskedő Schless Bertalan (Berthold) (1836-1904) 1870 tájékán került a városba.

 

(Kunics Zsuzsa jóvoltából.)
Amikor Bertalan két fia, Antal és Márton gyászjelentésükben elbúcsúztak Plischke Antal könyvkötőtől, tanítómesterüknek és főnöküknek nevezték.
(Plischke harmincnyolc éves korában, 1889-ben halt meg. Az Eötvös tér 1. szám alatt lakott. Talán ott volt műhelye is.)

 

A nevessé lett vállalkozását 1894-ben indító fiú, Schless Antal 1905-ben meghalt. Harmincöt évet élt. A tevékenységet az 1874-ben született özvegye (Lehoczky Erzsébet) folytatta. Tőle a stafétabotot gyermekei vették át.
 

Az özvegy és fiai
(Balról: János, Gyula és Ferenc.)

(Schless Gyula jóvoltából.)
 


1920

 

Az 1926-os városi címtár könyvkötőként Jánost (1897-ben született) és Ferencet (1895-1931) említi közülük, a Deák tér 10. számot adja meg műhelyük címeként. Az 1901-ben született Gyula nyomdász végzettségű volt, aki később az Ady utca 8. szám alatt rendezte be műhelyét.

 

(Vargha Ildikó (Miklós Zoltánné) jóvoltából.)

 

A ház előtt 1950 körül
(Schless Gyulától.)


•A nagy telken, amely nyugati irányban nem esett messze a Rózsa utca torkolatától (Teleki út 43.), „Hattyú” névvel működött fogadó, majd kocsma. Épületei már az 1860-as térképen ábrázolva vannak.
1882-ben Szigritz Róbert e néven árulta, a fogadóhoz tartozó hét holdnyi földdel együtt.

 

1882


A 20. század elején idősebb Köő József (kilencven éves volt, amikor 1914-ben meghalt) működtette, a két világháború között pedig Horváth Ferenc. Ő már „Vigadó” névvel illette vendéglőjét.
 

483. Nagykanizsa, Teleki út 79. (korábbi számozás szerint)

 

•A víztorony nyugati szomszédságában lévő területen állt az uradalom beszálló fogadóinak egyike, az „Ökör” (a 19. század elején „Szélmalom”, majd a közepén „Ökör”, a századfordulón „Vörös ökör”).

Legkorábban az 1760-as, 1770-es években épülhetett.

 

Az épületegyüttes az 1864-es térképen
(Alul az ingatlan Teleki út felőli oldala.)
(Thúry György Múzeum.)

 

Az 1850-es években négy szobája volt. 1940-ben már nem állt.

A Szélmalom elnevezéssel kapcsolatban megjegyzem, hogy az 1786-os térkép és egy 1825-ös vázlat itt (a telken vagy közvetlen közelében) egy szélmalmot jelez.

 

1825

(library.hungaricana.hu)

 

484. Nagykanizsa, Teleki út 81. (korábbi számozás szerint)                             (Víztorony*)

 

•Már állt kisebb víztorony a Teleki utcai laktanyában, Ligetvárosban (a város határán túl Palinban is), amikor a víz- és csatornaművek kiépítése után, 1927-re elkészült itt a városi víztorony.

Jendrassik Alfréd (1866-1935) neves, budapesti műépítész tervezte a 31 m magas, 700 m3 űrtartalmú, 10 m vízoszlopmagasságú vasbeton építményt. A 16 oldalú sokszög sarkaiban álló pillérek között ívelt cement rabicfalak vannak.

A tornyot a helyi Városépítő és Ipari Építési Rt. kivitelezte. A rézből készült kupola a helyi Szepesi Imre munkája.

 

Szepesi Imre 1925-ben
(Thúry György Múzeum.)

(Ketting Klára 1940-es felvétele.) (indafoto.hu)

 

  

 

A víztorony belsejébe épített szűkebb toronyban egy csigalépcsőn lehet eljutni a vasbeton víztartóhoz.

 

        
A csigalépcsőhöz vezető feljáró a szűkebb torony alján

 


A csigalépcső egy része fentről
 

Az új számozás szerint a torony a Teleki út 19. szám alatt áll.

•Elkészülése után a város 4,5 km hosszú vezetékhálózatát 1929-ig 15 kilométerre bővítették.

 

485. Nagykanizsa, Teleki út 83-105.  (korábbi számozás szerint)          (Gyalogsági laktanya*)

 

•Megmaradt része a Teleki út 21. szám alatt található. Elkészültekor azonban minden háza külön számot kapott. A 83. szám alatt, a laktanyától északra terült el a katonai kórház (barakkjai 1926-ban már nem léteztek). A Teleki út mentén, a kelet felé utolsó (ma is álló) épület viselte a legnagyobb, 105-ös házszámot. (Az utca északi oldalát, miután az ott álló kis házak mindegyikét lebontották, újra kellett számozni.)

 

  

IV. Károly

 

Az 1930-as években

(Középen a víztorony.)

 

A két világháború között

 

1942-ben

 

1943

 

•A Károly király laktanya 1915-ben, Merbl Arnold temesvári műépítész vállalkozásában épült, a Monarchia legnagyobb laktanyáira vonatkozó típusterv szerint, 21 holdat meghaladó területen, 1200 katona részére.
Rózsa Györgytől kaptam az információt, hogy Révai nagy lexikonja Körössy Albert Kálmán (1869-1955) építész munkájaként említi e létesítmény és a barakk-kórház tervét is. (Nem világos, hogy utóbbi a Csengery úti barakk-kórház, vagy az e laktanyától északra épített jóval kisebb számú, kórházként nem igazán használt egység.)

 

   

1916


•A háború miatt rohamtempóban építette 500 ember (hadifoglyok, katonák). Az anyagok szállításához ideiglenes keskenynyomtávú vasutat építettek a sánci vasúti őrházig.
A kaszárnya vízellátását három ásott és két artézi kúttal kívánták megoldani. Felépítették a város (Palin és víztornya akkor még nem tartozott a városhoz) első víztornyát is, a négy emeletnyi magas vasbeton szerkezetet.
A laktanyát saját generátora látta el elektromos árammal.
Az utca mentén álló épületek mögött volt a négy (egy kivételével, 2006-ban lebontott) nagy, emeletes legénységi épület. Készült még két egyemeletes épület az utcai oldalon a gépfegyverosztály legénységének, illetve a parancsnokságnak. A többi kiszolgáló épület (köztük két istálló) földszintes volt.
Az akkor kialakított, az Attila utcához vezető makadámút (ma Hevesi út) mentén (az első legénységi épület mögött) állították fel a víztornyot.
 

A laktanya az 1917-es térképen

 

Még álló épületek (az utca közelében):

 

A terv szerint ide kerültek az irodák és a gyengélkedő

 

            

A bejárati épület elülső felét kapta az őrség, az északi részt fogdának szánta a tervező

 

 Az előző mögötti épület déli egysége ugyancsak az őrség számára készült, az északi, szélesebb rész tornateremként épült

 

  

 A gépfegyverosztály legénységének háza

 

Már lebontott (az utcától távolabbi) épületek:

 

     

 

  

 

  

 

  

 

 

 

 

•A laktanya mögött, 82000 négyzetméteren, szintén 1915-ben – húsz, fából készült barakkal – katonai kórház létesült.

 

A kórház az 1917-es térképen

 

A 800 ágyas kórház 1916-ban Ligetvárosba költözött. A barakkokat pótlaktanyává nyilvánították a helyhiány miatt, ami aztán a katonák frontra kerülésével megszűnt.

•Már közeledett a laktanya átadásának tervezett időpontja, a császári és királyi tartalékkórház (kórtermek, irodák, műtő, gyógyszertár, raktárak és konyhák) pedig elkészülve várta személyzetét és a gyógyítandókat.
Hiába, mert a létesítményt behálózó vezetékekben egy csepp víz sem volt. A büszke víztorony pedig torony volt ugyan, de nem víztorony.
A város – vállalásának megfelelően – elindíttatta a két tervezett artézi kút fúrását, de az erre szánt összeg úgy fogyott el, hogy vizet nem találtak. Ekkor a hadsereg folytatta a munkát. Eredménytelenül, akár a város, pedig már százötven méteres mélység felé jártak.
1916 februárjában aztán közölte a helyi lap, hogy a hadvezetés végre – okulva az eddigi kudarcokból – a vízkutatás érdekes, de mindenhol bevált módját választotta.
Kanizsára küldte szakemberét, a zágrábi Calussit. A cikk szerint Calussi azon kevesek közül való volt, akik titokzatos képességükkel és varázsvesszejükkel képesek voltak pontosan meghatározni a föld mélyében csörgedező vízerek folyásának irányát, a források helyét, sőt a vízmennyiséget is.
Az újságból megtudhatjuk, hogy Calussi sikerrel járt. Vizsgálódásai eredményeként rábökött a pontra, ahol 342 méter mélyre fúrva vendéglátói megtalálják majd vágyaik tárgyát a vizet, az elegendő vizet.
Kanizsai dolgával így végezve, a különleges adottságú vendég távozott. Várta Kőszeg, ahol szintén a hadsereg szorult segítségére.
Persze gyorsan kiderült, hogy a vízkeresés pálcás módszere sem fakaszt forrásokat. A kínzó vízhiány nyomán az illetékesek kényszerű, de a város számára annál hasznosabb döntést hoztak: a laktanyát is a Csengery úti barakk-kórház artézi kútjaiból kell ellátni vízzel.
1917-ben elkészült az összekötő vezeték, amivel megkezdte kiépülését a város vízvezeték-hálózata.

•A katonák harctérre távozásával már az épületegyüttes kihasználatlansága okozott gondokat. Ezt szüntette meg a Marosvásárhelyről ide menekített katonai alreáliskola 400 növendékével.

A katonai al-, majd főreáliskola 1916 és 1922 között működött itt. Kápolnaként használt épületük ma is létezik a Teleki utcai bejárat mellett.

1919 elején az akkor még marosvásárhelyinek tekintett intézményt véglegesen nagykanizsaivá nyilvánították.

 

Honvéd „tisztisarjadékok” az első világháború idején

 

A városba került iskola növendékeinek jelentős része természetesen a trianoni határokon túli térségekből származott. Ők voltak azok, akik szülőföldjük megszállása okán a nyári szünetre sem tudtak hazautazni. 1920 augusztusában velük gyalogolta körbe a Balatont a tanári kar, értelmes elfoglaltságot, egyben ismerkedési lehetőséget biztosítva a még sosem látott vidékkel.

1922-ben a város kérte (!) az iskola elvitelét Kanizsáról. A városvezetés a gimnázium végleges elhelyezésére törekedett: remélte, hogy a katonaság az iskola elköltözésével ki fogja üríteni a közös laktanyát (Sugár út 11.), amelyet megkaphat a gimnázium.

Pedig ekkorra az intézmény kezdett meggyökeresedni Nagykanizsán. Látványos belvárosi átvonulásaik, rendezvényeik miatt egyre többen érezték kicsit sajátjuknak is növendékeit. Talán legnagyobb sikerüket a Katonarétre szervezett tornaünnepségükkel aratták.

A főreáliskola még 1922-ben Pécsre költözött. A világháború után néhány évvel a gimnázium valóban elfoglalhatta a közös laktanya épületeit.

•Hodák Sándor kutatásai szerint az alreáliskola többi diákjával együtt került Kanizsára Marosvásárhelyről Maszlay Lajos. A fiúból a későbbiekben nem csak katonatiszt, hanem jó vívó is lett. Annyira jó, hogy az 1948-as londoni olimpián tőrvívásban bronzérmet szerzett.

 

Maszlay Lajos

 

•A háború után a laktanya mögötti kórházi rész nyugati felén a barakkokat elbontották. (A megmaradtakra 1946-ban került sor.) A két világháború között ott működött a városi kertészet. Üvegházai a lazsnaki kastély kertészetéből származtak.
Ekkoriban a városi kertész Dene Béla volt. 1921-ben került Kanizsára, miután hét évig a zirci apátság főkertésze volt. 1938-ban, hatvanhét éves korában érte a halál.
A keleti oldal hét épületét még az 1940-es városi térképen is megtalálhatjuk. Itt alakították ki a ligetvárosi honvéd- és közrendészeti kórház járványosztályát.

•A laktanya 1945-ben Dózsa Gyögy nevét kapta. 1997-ig működött.

 

              

(Harangozó Tibor jóvoltából.)

 

Az 1970-es évek elején a Kinizsi utcában

 

         

Megszűnésekor már Thúry György nevét viselte a laktanya

 

486. Nagykanizsa, Teleki út vége

 

•A később épített laktanya keleti határán, az iharosberényi (Teleki) út mentén volt a város régi téglavetője, amelyhez a téglavetés jogát 1811-ben kapta meg. 

 

1864

(library.hungaricana.hu)


Területét, rajta az épületet a város a 20. század első éveiben már úgy adta bérbe, hogy nem folyt ott téglagyártás.
Nyomai a Teleki út mentén, az északi oldalon ma is felfedezhetők.



A téglavető helye délkeletről

 


Az 1990-es évek térképén sertéstelepként szerepel a terület

 

A hely bolygatottsága, a terepszint hirtelen csökkenése ma is látszik ott, ahol korábban az állatmenhely működött.

•Sánc előtt, a város akkori határán folyó patakon – ma Péterfai-árok – 1840-ben építettek téglából boltozatos hidat. Ez volt a Szent János-híd. A három méternél nagyobb nyílású építményt a második világháború végén felrobbantották. (A határ a hídtól délre a patak mentén húzódott; itt keletre fordulva az országutat követte.)

•A Péterfai-árok nyugati partján, az út északi oldalán, a híd mellett kis kápolna állt.

Ebben volt a híd névadójának és a hidak védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a szobra.

 

                                                        

A kápolna bontása előtti állapotában (Thúry György Múzeum.)

         

A szobor korábban Nagykanizsa és Kiskanizsa határán, a két városrészt összekötő országút (Vár út) mentén volt elhelyezve. A János-képet (hajdanán így hívták) 1825-ben helyezték át ide.

1922-ben a helyi újság arról írt, hogy a szobor rettenetes állapotban van, amiért újra cseréléséhez – eredménytelenül – gyűjtést indítottak.

A második világháború után a kis kápolnát elbontották, a fából faragott szobor a múzeumba került.

•1816-os adat szerint Sánc előtt, az út mentén, a Péterfai-árok mentén állt a „Mezei” malom” (a Potyli melletti másik malmot szintén emlegették e néven) és a gyepmester téglából épült háza (már az 1780-as évek elején az első katonai felmérés is jelzi az utóbbit).

A malom a 19. század második felében készült térképeken már nincs jelölve.

 

A szélmalom, az akasztásokat végző sintér (Abdecker) háza és közelében a vesztőhely jele (piros gúla három lábbal) az 1786-os térképen

 

A vesztőhely egy 1825-ös vázlaton

(library.hungaricana.hu)

 

•Az 1700-as évek vége felé itt, a Sáncba vezető országút északi oldalán volt a hely, ahol felállítottak az akasztófát, ha kivégzésre került sor. A későbbiekben is használták e célra. Az árok keleti oldalán lévő területet a helyiek a funkciót pontosan leíró névvel illették: Akasztó-gödör.

 

Kivégzés 1853-ban


A hagyomány szerint itt akasztották fel Savanyú Jóska társát, a betyár Kutyásit és Kutyási szeretőjét, Harmat Nanicát.
A helyi lap 1863-as évfolyamát olvasgatva nyugtázhatjuk, hogy ebben az esetben nem volt egészen alaptalan a későbbi, szájról-szájra terjedő történet.
1863 februárjában tudhatták meg a kanizsaiak, hogy Oltárcon rajtaütöttek három betyáron. Ketten elmenekültek, a harmadikat (ő épp az istállóban aludt) viszont elfogták, amikor álmosan előszédelgett hálóhelyéről. Ő volt Leopold György (Kutyási), a huszonkét éves kanászbojtár. Első hírében még bamba legénynek nevezte az újság, később, bűnlajstroma megismerésével „kiérdemelte” a hírhedt rabló minősítést.
Március 3-án a kanizsai városháza udvarán kihirdették a rögtönítélő bíróság ítéletét: kötél általi halál. Másnap reggel az Akasztó-gödörben „nagy bámész néptömeg” jelenlétében a kivégzés megtörtént.
A híradásokban Harmat Nanica (betyártörténetbe tényleg illő) nevével nem találkozhatunk. Igaz, az Oltárcon elfogottak között ott volt Józan Rozi (azért, ez sem rossz név), férjezett Sánta Ferencné huszonegy éves szolgáló is. A bíróság összejátszás címén őt is akasztófára küldte, együtt végezték ki Kutyásival.
E történetet színezgette aztán a szájhagyomány és „emelte” Kutyásit Savanyú Jóska cimborájává.

•A Péterfai-árok hídjától nyugatra, az út két oldalán, majd csak a téglagyár és a laktanya közötti még beépítetlen, 6-8 holdnyi térségen tartották a ló- és marhavásárokat.

1911-ben a terület egyik sarkában építette fel Geiszl Viktor építőmester a város szénkéneg-raktárát (máshol elhelyezve 1904-től létezett).

 

Állatvásár 1920 környékén
(Háttérben a laktanya keletről.)
 

1925-ben vette át az itteni vásártér szerepét a Vár úton kialakított utódja.

 

 

 

 

 

.

 
/1