Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



450. Szentgyörgyvári-hegy                                        (Szent György-kápolna)

 

1905 ősze
(Nem világos, hogy a városból küldött fotólap felvétele környékbeli pincénél készült-e.)
 

•A második hegyháton emelt kápolnát az 1825-ben készült térképek még nem jelzik. Az 1864-es kataszteri térképen már megtalálható.

 

     

A kápolna 1956-ban és Osváth Miklós (1935-2004) akvarelljén

(A festményt Lengyák István jóvoltából tudom bemutatni.)

 

      

 

  

 

  

A kápolna a fogadalmi kereszttel (1885) és az északról szomszédos épületekkel

 

1924 tavaszán kapta új harangját.

1938 nyarán adta hírül a helyi újság, hogy a kápolnát restaurálták.

•Ugyanakkor 1762-es adat van arról, hogy akkoriban már léteztek a szőlőhegy Szent György-napon tartott búcsúi. A hívek (esetenként körmenettel) kivonultak a helyszínre, ahol nagymise keretében történt meg a szőlő első hajtásainak megáldása.
Később szokássá vált a Szent Anna napján tartott búcsú is.

•Itt tudom megjegyezni, hogy a helyi lap cikke szerint Szent György napjához a 19. század végén is kötődtek szokások a városban és környékén.
Még voltak, akik tudták, hogy ez a tavaszi gonoszjáró nap, aminek éjjelén szabadon garázdálkodhatnak a boszorkányok. Így nyírfaágakat aggattak az ajtó- és ablakkereteikre, kapujukra, kerítésükre. Ezzel legalább családjukat, de állataikat is megóvták a rontó szándéktól. A rontás – kénytelen-kelletlen – más célpontot keresett magának.
Ugyanezen a napon a városon áthaladó utakon a szekereknek már-már népvándorlás jellegű sokasága jelent meg. Mindegyiken egy-egy család kevéske – bár összes – holmijával. Ilyenkor költöztek új szegődési helyükre az uradalmi cselédek.

•Korábban nem voltak ritkák errefelé sem a jelentősebb méretű birtokok. (A 20. század második felében általában „hétvégi telkekké” aprózódtak.)
Példa erre Hauser János (1872-ben, hetvennégy évesen halt meg) vaskereskedő területe az egyik hegyháton. Három kataszteri holdnál nagyobb birtoka százötven méter hosszan húzódott a gerincen vezető út mentén. Felső negyven százalékát foglalta el a szőlő, az alatta lévő részt pedig – a völgy mélyéig – a rét. Ide épült a pince, a ráváró feladatnak megfelelő méretben.

 

1864

 

A 23 méter hosszú, 8,5 méter széles építmény – jócskán túlozva – még áll.

 

       
A pince délnyugati és délkeleti sarka

 

Északi végét egy kicsi lakszoba, a délit az erjesztő kamra foglalja el. Utóbbi alá földpincét is építettek. Ez nem volt jellemző a környéken, de a célszerű megoldás lehetővé tette, hogy az erjedésen átment bort egyszerűen lefolyassák oda.

 

Tersánczky József szakkönyvének ábrája

 

Középső, présház részében még ott a hajdani bálványprés „java”. Felirata szerint 1847-ben készült, ami az építkezés éve is lehet, hiszen ezeket az ugyancsak mértes szerzeteket előbb helyükre állították, majd körbeépítették.
Hauser masinájának főgerendája hat méter hosszú.
Présmedencéje 310 x 210 centiméteres. Szélein 37 centiméter magas, fenekén 10 centiméter vastag.
Működését és társai működését megérthetjük Tersánczky József helyben kiadott (1869) könyvéből is.

 


Tersánczky József szakkönyvének ábrája

 

A berendezés lényegében az egykarú emelő elvén működött. Ennek szerepét az egyik vége körüli fordulásra képes, hatalmas főgerenda (Tersánczkynál: présgerendely) játszotta. Súlya és a másik végén áthaladó présorsó (kormánysróf), meg az annak végére erősített préstuskó súlya préselte össze a medencébe helyezett zúzott szőlőt.
Kanizsán és környékén a sajtó „gúzsos” változatát használták.

 


A fűzcserény
(Leginkább egy vesszőkosár fenekéhez hasonlított. Fűzvesszőből fonták. Nagyságát a préselendő anyag mennyisége szabta meg.)

 


A gúzs
(Tenyérnyi széles iszalag- vagy fűzvessző fonat. Egyik végén nyársszerűre alakították.)

 

A présmedence fenekén egymásra fektetettek két-három fűzcserényt, amivel lehetővé tették a must távozását alul is. Kibomlását akadályozandó, a gúzs hegyes végét a fűzcserény alá tolták és a rajta felhalmozott törkölyt elkezdték körbetekerni vele. Magasabbra jutva megint egy-egy fűzcserény került a rétegek közé. Így, gúzsba kötve sajtolták ki a gyümölcs levét.
A munka javát a gravitáció végezte. A főgerenda és a présorsó végén függő préstuskó súlyának együttes hatása meghökkentően nagy volt. Akár a teljes termést ki lehetett sajtolni egy menetben. A gazda éjszakai alvásra is elvonulhatott, mert a hosszadalmas folyamat nem igényelte jelenlétét. Ha a préstuskó földet ért, a présorsóval újra meg lehetett emelni és folytatódhatott a préselés.
Az orsónak két további szerepe is volt. Leeresztve, az esztendő nagy részében tartotta a főgerendát egyik végén, továbbá lehetővé tette annak megemeléseit. Utóbbi nem volt kis feladat, hiszen a Hauser-féle prés főgerendája – léteztek lényegesen hosszabbak is – 1300 kilogrammos.

 

     


A főgerenda sokszor értékes adatforrás is.

 

 

A véset pontos ismétlése:

 

HAUZER JÁNOS PÖRÉSE AZ ÚR İSTEN ÉLTESSE VIVAT

 

VARGA GYÖGY ÉS BOLF JOSEF TSINÁLTÁK

 

Bolf József és Varga György kiskanizsaiak lehettek. A városrész ismert volt az effélével foglalkozó mestereiről. Ács, asztalos, de a feladatba beletanult parasztember egyaránt akadt köztük.

 

           
Balra a Jézus-monogram és Mária neve felett a készítés éve (1847), jobbra tulipán vésete az orsótok (kos) végén

 

             
A berendezés megépítőjétől a legnagyobb felkészültséget két alkatrész igényelte: a présorsó és a ráillő orsótok (anyasróf)
(Ebben az esetben ezeket egy harmadik szakember készítette. Az orsó anyagaként általában száraz körtefát használtak.)

 

Hauser halálával birtoka fiára, majd unokájára szállt.
•Errefelé különösen népszerű szőlőfajta volt a kadarka. Alig akad viszont tudósítás, amely ne szólna az itteni bor (a „karcos”) szinte elviselhetetlen savanyúságáról.
A helyi lap 1885-ös írása szerint a Szentgyörgyvári-hegy „valóságos gyászfészke az ott megérni soha nem bíró kadarkának”, „ahol a traditionális szerelemmel melengetett kadarka éretlenkedik”.

 

Szüretelő társaság (hátul nagy szakállal Morandini Román építőmester) a Szentgyörgyvári-hegyen 1910-ben

 

        

             

A pihenés órái az 1930-as évek második felében és később
(A már nagyobbra, modernebbre cserélt pince két szőlőhegy határán állt. Ott, ahol a mai Nagybagolai utca horhosában átkapaszkodik a Szentgyörgyvári-hegy negyedik hegyhátáról a Kisbagolai-hegy nyugati hegyhátára és találkozik a Keresztfai utcával. A birtok a horhos északi oldalán terült el.)
(Gábor Erzsébet képei.)

 

1956
(Ekkoriban még voltak, akik a városból kirándulók vendéglátásával egészítették ki jövedelmüket. E pince az első hegyhát északi végénél állt.)
 

Az első hegyhát egyik pincéjénél az 1940-es években

(A kép eredetije Gayer Ildikó birtokában.)

 

•Ugyancsak az első hegyháton 1933-ban Jámbor Anna és Jámbor Mária, itteni birtokosok állíttattak egy haranglábat (Anna-harang). Felszentelését Mindszenty József végezte.

Amikor 1935 decemberében meghalt az 51. évében járó Steininger Gyula, a helyi lap neki tulajdonította a harangláb és a lourdesi sziklaoltár építtetését. Steininger Jámbor Mária férje és Jámbor Anna sógora volt.

 

      

 

„Kiülök a dombtetőre,
Onnan nézek szerteszét.
Hallgatom a Potyli-malom
Patakának lágy neszét.”

 

A századfordulón

(Singer Sándor felvétele.)

 

A Szentgyörgyvári-hegy első hegyháta alatt, akkor a város somogyi határán, de kanizsai területen (a patak nyugati oldalán) állt Potyli-malom. (Ez volt az a Békás-malom, amelyet egy 1802-es összeírás szerint Festetics György gróf birtokolt.)

 

A malom (balra) és a még szabályozatlan Potyli egy 1789-es térképen
(Középtájon a városi temető felé vezető út. Jobbra észak.)

(library.hungaricana.hu)
 

1807

(library.hungaricana.hu)

 

A malom (jobbra) az 1864-es térképen
(Pirossal a megye határa. Jobbra észak.)

(library.hungaricana.hu)

 

A romjait keresőnek az Erdész utca folytatását képező aszfaltos úton el kell sétálnia a Bakónaki-patakon (Potylin) átívelő hídig (ahogy régen nevezték: az átmeneti híd), és ott a patak nyugati oldalán kell még gyalogolnia mintegy ötszáz métert.
A malom (és vele együtt a patak) elnevezésére a hagyomány két magyarázattal is szolgál. Első szerint a hajdani molnárok valamelyikét így hívták. A másik változat azt állítja, hogy a nagyon lassan dolgozó vízimalom által adott hangot (pity…, paty…, pity…) igyekezett érzékeltetni a név.

Mégis azt hiszem, hogy valószínűbb a német eredet. A Potyli így a Potl (medence, víztároló) szó „magyarítása” lenne.
Az 1786-os katonai felmérés is jelzi a malmot, amelytől északra kisebb tóként terül el a felduzzasztott víz.
 

 

1786

 

A hagyomány szerint a 19. század első felében (akkoriban Gondos Illés volt a molnár) a malomnak még két kereke volt és szélmalomként is használhatták.

•Szalay Sándor újságíró 1883-ban megjelent elbeszélésében, miközben élt az alkalommal, hogy jelezze véleményét a környék borairól, leírta, milyen lehetett a hely jó ötven évvel korábban:

 

„Ahol most pusztaság van, vagy legfőlebb egy-egy szomorkodó fűszál, ott lombos fák álltak százados élettel; alattuk dúsan nőtt a fű és csevegő ajakkal futott tovább a nyugtalan patak vize. Partján virágillattól ittasult a döngicsélő pöszörfélék* ezere, kéjes ajakkal csókolván le a virágok édes mézét.
A kétkerekű malom éjjel-nappal zúgott. Volt mit és volt mivel őrölnie. Zúgásától visszhangzott a keletről elnyúló hegyoldal, melyen a völgyi szél hűvös ölelésére halkan ingtak a tölgyek gazdag koronái; mintha értenék az édes szót, a titkos hangokat; mintha éreznék az ölelés varázsát.
(Azóta e hegyoldalt is kiirtották az emberek; beültették valami növényfélével, ami nagyon hasonlít a szőlőhöz; azért csak, úgy is hívják. Gyümölcse is van; ez is nagyon hasonlít a szőlőhöz; le is szedik, ki is sajtolják, mint a szőlőt; el is nevezik azt bornak.)
Szép volt akkor nagyon e völgy; s abban a „Potyli” olyan, mint egy csendes, merengő, ábrándozó, ki ha a világ elől elvonul, azért vonul el, hogy boldogságáé lehessen teljesen.”


*a virágok előtt lebegő, szívókájukkal nektárt gyűjtő, bundás légyfélék

•1840 tájékán mezei, majd kotyogó malomként is emlegették.
Már az 1860-as években engedélyezett volt itt a fürdőzés, de 1899-től, amikor már Csuha Illés (1842-1920) molnár bérelte a Batthyány uradalomtól (körülbelül 1880-tól 1910-ig), a felduzzasztott víz a kanizsaiak népszerű fürdőhelyévé vált; Potylifüredként beszéltek róla.
Tikkasztó nyári napokon a forró és poros városból enyhülést vágyók sokasága kereste fel. Legtöbben vasárnap délutánonként érkeztek.
A vízben (a kákán is csomót keresők inkább iszapfürdőnek nevezték) a gyerekek voltak többségben, de élvezték a fürdőzést az idősebbek is, nemtől és rangtól függetlenül. Tartózkodóbb hölgyek választhatták a számukra kihelyezett dézsákat is.
Naponta látogatója volt a kellemes helynek a molnár bivalya is.
A házigazda és családja az őrlésen túl a fürdőzők vendéglátásával is foglalkozott. Kuglipályát létesítettek, asztalokat, padokat raktak ki. Az ott helyet foglalókat gallysátrakkal védték a tűző nap ellen.
„Hűvösükben egyenlőség, testvériség és szabadság honol” – írta a helyi lap munkatársa.
Friss kenyér, aludttej, tejföl várta a megéhezőket, volt kéznél túró, vaj és sajt is. A ház körül kapirgálók egyike rántott csirkeként akár asztalra is kerülhetett, ha valaki ezt kívánta és pénzzel is bírta.
Mindezekre pedig még a szőlőhegy hírhedten savanyú kadarkája is jól csúszott.
Egy-két pohárkájára talán szükség is volt, mert segíthetett elviselni a kéretlen műélvezetet, amelyben – némi bevétel reményében – részesítette őket a fürdőt szintén látogató Szuszi Lajcsi és Halis Jóska.
Nem lehettek a hegedű mesterei, mert a visszaemlékező szerint, cincogásuk hallatán Zala környékbeli egerei úszva távoztak Somogyba.
Szuszi Lajcsi (született Pepita Lajos) ismert figurája volt a városnak. Amikor nem a Potylinál múlatta idejét, a város házait járta, azok lakóit és rozoga hangszerét kínozva. Szívesen kereste fel a nyugalmukért a Sétakertig vándorlókat is. Kitartása csak akkor lankadt, amikor napi, nem jelentéktelen pálinkaadagja ára összejött. És általában összejött. Az újságíró meg is állapította, hogy a kanizsai közönség úgy van vele, mint a betegséggel: „pénzébe kerülteti, csakhogy távoztassa magától”.
Talán a magyar különlegesség iránti vonzódása okozta, hogy a korábban sem igazán gazdag repertoárja fokozatosan szűkült, míg gyakorlatilag egyetlenegy nótára, a legkedvesebbre redukálódott:


„Túlsó sor, túlsó sor, túlsó soron esik az eső,
Ne menj arra, babám, eleső,
Sáros lesz a picike cipőd,
Megver érte az édes szülőd…”


Voltak persze még további strófák.
Így hát a fürdővendégek Szuszi Lajcsi nyomására – babájuk mellett – újra és újra kénytelenek voltak óvni a túlsó sortól Gubera Verát is. A túlsó sortól, ahol esik a dara és harap a kutya.
Érthető tán, hogy később pálinkamérők sora siratta Szuszi halálát. (A városi szegényházban végezte. Hatvankét éves volt, amikor 1911-ben meghalt.)
Halisról annyit lehet tudni, hogy a város hegedűsei közül nagyothallásával tűnt ki.
(Steinhardt László közlése szerint Halis József nyomdászként, majd székkötőként dolgozott, 1847 és 1918 között élt. Halis Istvánnal nem volt közelebbi rokonságban.)

Megjegyzem, Gubera Vera akkoriban ismert személyisége volt a városnak. Már jó ideje birtokolta Nagykanizsán a „falubolondja” cím női változatát. A hölgy napközben céltalanul, de csendes megszállottsággal járta az utcákat. Útján szívesen és csapatostól követték a környék utcagyerekei, hogy aztán rázendítsenek:


„Túlsó soron esik a dara,
Ne menj arra Gubera Vera!”


Ezzel végezve futniuk kellett, mert áldozatuk nyugodtsága odalett, de aztán kezdődhetett minden elölről.
1916-ban a már idős, magát ellátni képtelen asszonyt (nem tudni anyakönyvezésekor kapott nevét) a város a lipótmezei intézménybe szállíttatta.

 

1906

 

Nem használt a „strand” látogatottságának az sem, hogy 1907-től a csurgói főszolgabíró döntése alapján 200 koronás büntetés fenyegetett bárkit, aki a patak somogyi oldalán mászott ki a vízből. A tömeges fürdőzés lassanként megszűnt a város e helyén.
•1910-ben (ekkor került Szabó Lajos molnár tulajdonába) nyersolajjal hajtott motor is beszerelésre került. Szabó 1928-ban, hatvanhárom esztendősen meghalt.
A malom az 1930-as évekig működött. Épülete 1965-ben – termelőszövetkezeti kezelésben – még állt. Akkor született meg a kezdeményezés lebontására.

 

Szemenyey Ferenc (1894-1990) az 1950-es években festhette olajképét a malomról
(Göcseji Múzeum.)

 

Szemenyey Ferenc


A mellette kialakított gát és zsilip (romosan) még a helyén van. A víz a malomárokban folyik (ezt a keleti oldalon ásták ki a felesleges víz levezetésére), mert a malom felszámolása után az eredeti medret – északi végén feltöltve – holtággá változtatták.
 

  

A gát alsó és felső oldala

 

•A Potyli-malom északnyugati szomszédságában, a jelenlegi Potyli-tanya helyén a 19. század közepén még Gutmann S. Henrik telepe volt. A harmadik katonai felmérés (1879) téglavető működését jelzi ott.

A 20. század első évtizedében Plihál Viktor vásárolta meg és egy tehenészetet rendezett be e helyen.

•A második hegyhát keleti oldalán, közel Miklósfához találjuk a helyiek által Romlottvárként emlegetett helyet.

 

1864-ben még ezt látta a kataszteri térkép készítője


A Mátyás király korában emelt várkastélynak csak a földben rejtőzködő részei vészelték át az évszázadokat.
A szőlőhegy gerincén látható maradványokra emlékkő hívja fel az úton haladók figyelmét.

 

 

1998
(Gerencsér Tibor felvétele.)
 

Az építtetők (bajnai Both család) címere

 

A Both testvérek birtokának értékes részét képezhették halastavaik. Közülük kettő közvetlen közel volt.
A várkastély alatt, a második és harmadik hegyhát közötti viszonylag mély völgyben észak felé csordogáló Szentgyörgyvári-folyás vize adott lehetőséget ezek létesítésére. Az első halastó („a vár alatt való tó”) egészen közel volt, a másik („a kis major alatt való tó”) távolabb, a Potyli felé tartó patakocska torkolata előtt.
A duzzasztáshoz épített két völgygát még ma is létezik.


       
A felső gát északnyugatról és nyugatról
(A háttérben, illetve jobbra a Barátok-gödre.)



A bokrok mögött az alsó gát délnyugatról

 

Már nem üzemeltek a halastavak, amikor a hagyomány szerint a törökök a hajdani felső tó mélyedésében pálos szerzeteseket fejeztek le. Azóta emlegetik a helyet Barátok-gödreként, ahol éjszakánként egyeseknek meg-megjelentek a fejetlen barátok.
… A borászkodásnak lehetnek mellékhatásai is.

•Átellenesen, a szőlőhegy túlsó szélén (közel a budapesti vasútvonalhoz) állt a gerincen az „Éden”. Vendéglő volt; emeletes.

 

            

Az indulás 1932 májusában

(A helynek saját áramfejlesztője volt.)

 

1933

 

1936


Mára az 1940-es években eltűnt építményből nem maradt semmi, csak a környék viseli nevét.
A hegyhátra vezető út nyugati oldala mentén állt, épp ott, ahol a vasút felől érkező kiránduló elégedetten nyugtázhatta, hogy vége a hegymászásnak.
A hely különlegesen szép kilátással bírt a város keleti része felé. Nem véletlen, hogy a ház zöldre festett, fűrészelt deszkaerkélye a város felé nézett. A tenger szintje feletti 190 méter magasról.
Ide jártak mulatni a pécsi színészek a színésznőkkel, a kereskedők, de jöttek még a kiskanizsai legények is, nem törődve a távolsággal.
Utóbbiak egy része különösen hajlamos volt a felmerülő vitás ügyeket tárgyalóteremben végződő verekedésekkel „tisztázni”, ami nem használt az intézmény megítélésének, idővel ártott a forgalomnak is. Pedig az indulás sikere valóban szenzációs volt: hétvégeken 100-200 vendég is kilátogatott a vonzó létesítménybe.

 

Egy baráti társaság a városból és a személyzet 1932-ben
(Pék Pál hagyatékából.)
 

Az 1936-os képen a zenekar az épület bejárata előtt
(Thúry György Múzeum)
 

Eredetileg Blau-villaként emlegették, mert az emeletes, „sveiczi modorra épült” házat 1865-ben Blau Pál emeltette. Az óriásinak számító táncteremmel rendelkező „szőlős nyaraló” több száz fős szüreti mulatságok színhelye volt.
Vele szemben állt a présház (borház). A hordóknak helyet adó terme méretét szintén sokan csodálták.

 


Zöld karikában a Blau-villa az 1877-es térképen
(library.hungaricana.hu)
 

A hely nyugatról az 1890-es évek második felében
(A gerincen középtájékon a Blau-villa, alul a Potyli árka.)
 

A 20. század elején itt alakult ki a szőlőhegyi szánkózások szokása is. (A villa közvetlen közelében, attól némileg délre, a hegyhát kelet felé néző oldalán van a terület, amelyet korábban sokan kerestek fel havas téli napokon. A 20. század második felében Csanádi-partként emlegették a helyet látogatói, amely egy 1932-es hír szerint Csanádi József kiskanizsai kereskedő birtokában volt.)

 

Síelő 1929-ből
(A kép eredetije Béres Sándor tulajdonában.)

 

A birtokot Blau Ottó, Blau Pál 1851-ben született fia örökölhette, mert idővel csak az ő személyével kapcsolatban írnak a présházról. Az egyik helyi lap 1921-ben közölte olvasóival, hogy itt, „évszázados” villájában ünnepelte 70. születésnapját. Az ifjabbik Blau 1937-ig élt.
Blauék után az 1920-as évek közepén Gross Ferenc lett a terület és az épületek birtokosa.
Így tulajdona lett a vasúti töltés déli oldalán a Potyli feletti gyalogoshíd is. Csak Blau-hídként emlegették hajdanán.
 

A híd 1940 körül
(Steinhardt László jóvoltából.)
 

A „hegy” északi vonulata (Éden) a Vasútpartról fényképezve a századfordulón

 

1940
(Jobbra a hegytetőn a Blau-villa [az Éden], középütt, a vasúti töltéstől jobbra a Blau-híd.)
(Thúry György Múzeum.)
 

      

A jelenlegi betonhíd és közvetlen elődje
(indafoto.hu)
 

•Végül egy vers, amely talán érzékeltet valamit a környék hangulatából:

 

Már füstszagú a hegy

 

 Vörhenyes a vadszőlő lombja és

fogynak, fonnyadoznak a napok.

 Itt a néma ősz. De mustszagú a hegy,

S érlelnék ám még egy-két fürtös mondatot,

 

csak hát fázom is. Hiába napsütés,

 Mindössze fénye van, ragyog, de nem meleg.

Rőzsét rakok a tűzre, s begombolkozom.

 Itt a néma ősz. És füstszagú a hegy.

 

A vers írója, Alaksza Ambrus (1903-1983) tanár tanított Nagykanizsán is.

 

 

 

 

 

.


Insert failed. Could not insert session data.